Van helyed

A kormányfő már egy újabb, novemberi járványhelyzetről beszél, félő, hogy legalább addig fennmaradnak a korlátozások és a karantén. Ez akár végzetes következményekkel is járhat annak az ötvenhárom családnak az életében, amelyik a Van Helyed Alapítvány rendszerébe tartozik. Bódis Kriszta az ózdi Hétes telepen (lásd keretes írásunkat) kezdett bele abba a misszióba, amely mára nemzetközileg elismert alkotás- és oktatásközpontú, szociális és integrációs modellprogrammá vált. Ennek egyik fontos állomása volt 2013-ban a Van Helyed Stúdió létrehozása, amelyben mindennap – az iskolai oktatás után – az esti órákig patrónus tanárok, különböző szakemberek, művészek részvételével a gyerekek szellemi és mentális fejlesztésével foglalkoznak. Az akkor a rendszerbe belépő 5-6 éves gyerekek mára éppen elérték a gimnáziumokat és a szakképző iskolákat, a legtöbben érettségi előtt vannak, viszont most a járvány miatt szinte minden leállt.

– Az ötvenhárom családban 106 gyerek van, de nemcsak velük, hanem az összes többi családtaggal is kapcsolatban vagyunk, így jelenleg több mint háromszáz embernek visszük a segélyt, az adományokat, miközben a gyerekek távoktatását is menedzseljük. Most ennyit tehetünk, a stúdió zárva van, és nem tudjuk, mikor folytatódhat a munkánk – mondja Bódis Kriszta, aki a karantén első, depressziós napjai után ma már azt tervezi, hogyan fogja még tovább fejleszteni a Van Helyed rendszerét, ha vége lesz a járványnak.

Pedig ez most is egy folyamatosan épülő, egyre komplexebb program, amely szinte páratlan a világon, hiszen – lásd a Van Helyed Iroda és Módszertani Központ című ábrát – már a születés előtt a Familia Stúdióban a terhes mamával kezdődik a közös munka, és éveken át, egészen a felnőtté válásig, a stúdió közösségében haladnak a gyerekek előre. A lényeg, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű, elsősorban cigány családok gyerekei ráléphetnek egy olyan hídra, amelynek az egyik oldalán a sokszor víz és áram nélküli, többnyire túlzsúfolt családi lak, a szegregátumokra jellemző alacsony szintű oktatás, a teljes reménytelenség van, a túloldalán pedig az átlagos, fehér, különösebb hátrányok nélküli emberek világa. Egyedül ide nem juthatnának be.

– A kiválasztott családoknak egyetlen feltételt kell teljesíteniük, de azt nagyon szigorúan vesszük. Mindennap biztosítaniuk kell, hogy a gyerek az iskola után a stúdióban töltse az idejét estig – válaszolja Kriszta arra a felvetésre, hogy nem szakadnak-e le sokan azért, mert az alapítvány által fenntartott délutáni stúdióprogramok és a szegények otthoni körülményei között fényévnyi a kulturális, valamint az egzisztenciális távolság. Szerencsére eddig nem morzsolódott le senki, mert a gyerekek lényegében csak aludni és a hétvégére járnak haza, egy idő után ez már nem okoz keszonbetegséget, hiszen a kreatív, alkotásközpontú stúdiófoglalkozások egyre erősebb motivációt alakítanak ki bennük, hogy eredményeket érjenek el, felfedezzék önmagukat, s célokat állítsanak maguk elé. A szülők pedig, akik azt látják, hogy a gyerekek lelkesen járnak ide, sikerélményeik vannak, maguk is sokszor erőn felül megtesznek mindent, hogy ez a program ne szakadjon meg.

– A gyerekek években számolva is több időt töltenek a stúdióban, ahol valóban a középosztályra jellemzően gazdag környezetben folyik a munka. Az alapítvány munkatársai egyébként a környék öt iskolájából mindennap autóval viszik a gyerekeket a stúdióba, este pedig mindenkit az otthonába szállítanak. A program életképességét az is bizonyítja, hogy az ózdi stúdió mellett – ahová a környék tizenhat szegénytelepéről járnak a gyerekek – ma már Budapesten is működik egy hasonló intézmény.

Ez a Van Helyed Stúdió Plusz, ahová az a tizenkét gyerek jár, aki már bejutott valamelyik fővárosi középiskolába. Nekik nehezebb dolguk van, mert hirtelen olyan környezetben találják magukat, ahol főleg magasabb osztálybeli diákok vannak. Az ötszáz négyzetméteres stúdióban lakni is tudnak, és teljes ellátást kapnak. Ez a hely nyilván alkalmas arra is, hogy fogadja majd azokat, akik szintén tovább tudnak lépni az ózdi világból. Mert ez a legfontosabb célja ennek a programnak. Eljutni arra a pontra, ahonnan már nem zuhannak vissza a régi, kilátástalan életükbe. Ahogy Kriszta fogalmaz: ők már nem termelik újra a nyomort. Ismét felvetem: számtalan jó szándékú kísérlet volt már arra, hogy az iskolákban a cigány tanulók is jobb eredményeket érjenek el, de ezek nem, vagy csak ideig-óráig voltak sikeresek. A vége mindig kudarcos lett.

– A szegregált élethelyzetek miatti reménytelenség és az alacsony szintű iskolai oktatás ezeknél a családoknál önerőből nem kompenzálható, lehet egy-egy segítő program, de az kevés ahhoz, hogy kiutat, fejlődési lehetőségeket lássanak maguk előtt.

Bódis Kriszta arra is kitér, hogy a stúdióban szerzett tudás és élmények hatására a gyerekek egyre inkább jönnek föl, már a szegregált iskolákban is kezdenek jobb eredményeket produkálni, ennek következtében a családok belátják, hogy van értelme a programnak, mert kivezeti majd őket áldatlan helyzetükből. Az iskolák szerencsére partnerek, együttműködnek Bódisékkal. Egyébként a Van Helyed Alapítványnak ma már negyven munkatársa van, közülük huszonöten főállásúak – óraadó tanárok, segítők, patrónusok –, és egyelőre nem kellett elbocsátani senkit a járvány okozta leállás miatt, mert a program legfontosabb támogatója, a dán Velux Foundations változatlanul állja a költségeket.

– Gyors volt a fejlődés, 2013-ban öt patrónussal, óraadó tanárral indultam. A gyerekek létszáma is gyorsan nőtt, meg is kellett egyszer állnunk, mert túl sokan lettek ahhoz, hogy minőségi eredményt érhessünk el – mondja. Ebből pedig Bódis Kriszta nem enged, és az eredmény őt igazolja. Az induláskor ötödik-nyolcadik osztályos diákok mindegyike vagy szakmát szerzett, vagy leérettségizett, vagy éppen továbbtanul. Az idén szeptembertől a Van Helyed Familia Stú- dióban a kismamákkal foglalkozva a rendszerbe már magzati kortól bekerül a gyerek, és a fejlődési periódusa mentén egymásra épülő, személyre szabott szolgáltatásokat kap a családja bevonásával. Keserűen teszi hozzá: most felejtsük el az egészet, mert minden részlegük be van zárva. Minden olyan hely, amely az emberhez méltó életet biztosította, amelyben minden résztvevő érezhette, látta, hogy a szegregátumból kiemelkedhet, van értelme és célja, hogy ő is tud olyan tehetséggel érvényesülni, mint a jó körülmények között élők. Hiszen látta az előtte járó, hasonló sorsú társait, akik magas színvonalú oktatási intézményekben tanulnak tovább. Most leállt a fejlődés.

– Otthon ülnek, és valóban azt élik meg, hogy nincs villany, a kút az utcán, a kislányaink nem matekfeladatokat oldanak meg, hanem dajkálják a kisebbeket, vagy takarítanak… és egyébként visszarendeződik az életük. – Bódis Kriszta ezzel együtt azt mondja, nyilván nem lehet feladni, hiszen ez a modell bebizonyította, el tudják érni, hogy a szegénység ne termelődjön újra, és ezek a gyerekek önállóan képesek legyenek építeni az életüket. Ha ez nemcsak egy modell lenne, hanem az állam is támogatná a tervet, és a Van Helyed rendszer – a meglévő, jó gyakorlatok bevonásával – franchise formájában országosan kiépülne, az strukturális és rendszerszintű változásokat eredményezne a szegénység és az etnikai alapú szegregáció felszámolásában. Akkor az sem történhetne meg, hogy jön egy vírus, és leáll az egész.

– Ezzel együtt minden gyerekkel tartjuk a kapcsolatot, menedzseljük az otthoni és a távoktatást, segítjük a családokat, a patrónusok megtanítják a szülőket is, hogyan kell beállítani a laptopot vagy a telefont, személyesen hozzák-viszik a feladatlapokat – mondja. De ha immár nyolcadik éve sikeresen működik egy olyan szisztéma, amelynek a segítségével több mint száz, enélkül teljesen kilátástalan sorsú gyerek szakmát, képesítést szerzett, akkor miért nem mutat élénkebb érdeklődést ez iránt a politika?

– A szakpolitikusok értik és támogatják a munkánkat, de amint magasabb szintre jutnánk, azt látom, ott a politikusokat nem a lényeg érdekli. Ott nem a közjó, nem maga az ügy van a középpontban, az mindig csak ürügy, hogy két politikai tábor választási csatát vívjon – összegzi a tapasztalatait Bódis Kriszta, majd hozzáteszi: – Ha egy politikai rendszernek nem érdeke, hogy felszámolja a nyomort, akkor hiába vagy te jó, hiába kapsz még állami támogatást is, azt érzed, nem tartozol a fősodorba. / Rózsa Péter