Van egy eladó vemhes kecském is

Most lehet csak sajnálni igazán, hogy Almási Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja abbahagyta a blogolást. Ha az általam nagyra tartott esztéta Alma írja nevű korábbi közleményeit komolyan vette volna, és nem feledkezett volna bele a megmondóember bágyasztó sztereotípiájába, nem így írta volna meg A bunkók lesznek a világ urai című cikkét. Melynek fő kérdése, hogy az amerikai „csőcselék" hogyan és miért választotta meg elnöknek a sötétség urát, Donald Trumpot. Plusz, hogy az angolok is a pitiánerséget választották a Brexittel a nagyság helyett. Hogy ezt a Gyalog galopp sokkal frappánsabban fogalmazta meg („Hülye angolok, hová mentek, angol hülyék?"), az már legyen Almási külön gondja.

Nem én, a felfüggesztett népszabadságos újságíró leszek az, aki megfejtem Trump sikerének titkát. Tudja a hóhér, hogy az amerikaiaknak miért pont ő kellett. Szerencsére azonban Almási tanár úr a tömeget céltalanul megsorozó cikkének néhány passzusa hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a rejtély közelébe furakodjunk.

Almásit idegesíti, hogy a neten a bunkók hirtelen oly sokan lettek, eddig „nem látszottak, illetve nem jutottak szóhoz. Most a net révén politikaformáló szerephez jutottak. A szociális média beszabadította a primitív kommentek tömegét a publikus szférába. A korábban láthatatlan »szűkagyúság« nyílt terepre jutott, és győzelemre áll. A Twitter az egyszerűsítések hatványozója."

Puff neki. Mindezt épp akkor olvastam, amikor a Népszabi beszántása kapcsán a kommentek eltűnése miatt dühöngtem. A saját szövegeimet újra tudom írni, de a kommenteket nem tudom rekonstruálni. Azok egy adott kor lenyomatai, ha álneves trollok írták, akkor is. Micsoda disznó dolog eltüntetni azt a hullámzást, amit egy-egy cikk előidézett? – tettem föl magamban a kérdést. Ha a középkori szövegek mellett nem lett volna kommentár (latinul: átgondolás, fejtegetés), akkor most egy csomó kéziratot egyszerűen nem értenénk.

Súlyos hiba a kommentálás és a rövid(nek tűnő) vakkantások leszólása, egyben a megváltozott médiakörnyezet teljes félreértése. Mintha nem volnának linkek, amelyek a hypertext mélységesen mély kútjába vezetnek! Almási azt sem veszi számításba, hogy a wifi és a szocmédia ma már ugyanazt a hozzáférést biztosítja Sütő Kálmán Fedél nélkült áruló budapesti hajléktalannak, mint mondjuk a Yale-en és a Columbia Egyetemen nevelődőtt Sonnevend Júliának, a Michigani Egyetem kommunikációtudomány-tanárának. Arról például, hogy mi történt októberben a Népszabadságnál, mindkettejüket a Facebookon értesítettem, Kálmánt és Julit – aki a napokban mutatta be Pesten a berlini fal leomlásáról szóló könyvét – ugyanúgy a neten értem el. A Twittert, a rövid gondolat kitágításának világlehetőségét Magyarországon (sajnos) alig használjuk, ugyanez a helyzet a videomegosztókkal, amit a magyar felhasználó többnyire ingyenes filmnézegetésre vagy zenehallgatásra használ. De ez nem lesz mindig így. A Facebook beszippantotta a legidősebb korosztályokat nálunk is.

Vajon a modern médialehetőségek – amelyek a wifi révén bevonják az alsó néposztályokat is a világfolyamatokba – pusztán annyit jelentenek-e, mint amennyit Almási feltételez róluk? A professzor meg van róla győződve, hogy Trump az Instagramon és a Vine-on lovagolt be a jelöltségért (ezek nem dakota lovak, a hat másodperces videókat naponta egymilliárd felhasználó játssza le). Innen jut el oda, hogy „a közösségi média ma már a tahók neveldéje lett". A szűkagyú többség pedig a demokráciát veszélyezteti. A folytatást majd a legsötétebb jobboldali populisták írják meg Almási helyett akkor, amikor javaslatot tesznek rá, hogy meg kell vonni az ostobáktól a választójogot.

Apropó populizmus. A posztmodern média a hetvenes-nyolcvanas években személyfüggő volt, arcok kellettek hozzá, olyanok, akik az amerikai televíziózást vagy a rádiózást a hangjukkal, a gesztusaikkal megtermékenyítették. E hőskorszak csúcsteljesítménye volt a Watergate-botrány. A korszak tipikus figurája a hírmagyarázó, aki megfejti a lényeget, amelyre a közönség műveltségi okok vagy alulértesültség miatt nem alkalmas. A hírek televíziós vagy rádiós kerekasztalok mellett formálódnak, a befogadó értelmezve kapja őket kézhez. Ennek a felülről irányított gyakorlatnak leáldozott, de kiirthatatlanul ma is jelen van a hazai médiában (Umberto Eco a paleotelevízió metaforát használta). Jellemző a fáziskésés, amely az angolszász média és a magyar sajtó mainstream ágazatai között tapasztalható. A magyar televízióadásokban ma is gyakran felbukkannak azok a korszerűtlen hírmagyarázók, akik Amerikában a nagy talkshow-k idején óriási közönséget tudtak mozgósítani. De aztán kimentek a divatból.

A tömegmédia új típusú közösségekre épít, és a popkultúra által kitaposott úton halad. A telefonjukat a buszon, a metróban és a bevásárlóközpontban nyomogató alaktalan tömeg bizonytalan ideológiai kötődésekkel rendelkező tagjait látja el közleményekkel, a következmények beláthatatlanok. A vége még az is lehet, hogy ez a vegyesen képzett tömeg akár egy bohóckodó elnökjelöltet is bejuttathat a Fehér Házba. Az elitista középosztály, amelynek reprezentánsai Long Island-i (vagy budai) villákból, az egyetemi katedrákról vagy a pártközpontokból oly jól látják a bronxi (vagy a borsodi) lecsúszott közösségek nyomorát, ráérősen esztétizál és moralizál. Az új média nem támad ideológiai síkon, épp csak csinálja és élvezi a polgárpukkasztást. Van rá itthoni példa is. Amikor Simicska leg...zte Orbán Viktort, a mainstream média szégyenlősen tekingetett, miközben a hatás elképesztő volt. Amikor a nyáron kirobbant a tabloidizáció stílusjegyeit is magán viselő Kiss László-ügy, abba olyan megmondóemberek is belenyekkentek, mint Aczél Endre vagy Friderikusz Sándor. Amikor a Népszabadság beszántását értelmező videoblogot indítottam a Facebookon (Nyolc óra negyven címmel), értelmiségi barátaim nehezteltek rám amiatt, hogy egy – azaz egy – percet kaptak a megszólalásra. Hozzá voltak szokva az értelmiségi évtizedek kolumnáihoz. A birminghami iskola radikális reprezentánsának számító John Fiske a kulturális ellenolvasatok és a „szemiotikus demokrácia” tézisére helyezi a hangsúlyt, amikor az újmédiáról beszél. Véleménye szerint a művelt középosztály látásmódját megfogalmazó magas kultúrával szemben a tabloid újsághírekben, a populáris zenében és a média más formáiban az egyszerű embereknek lehetőségük nyílik a hatalmasokkal szembeni „gerillaharcra” és az ítélkezésre. Stuart Hall a hírek és a politikai műsorok mellett már a szappanoperák világát is kultúraközvetítő terepnek gondolja. Ebben a modellben a hagyományos média paternalista, a modern média populista. A média jellegzetes műfajai a hírek, a kommentárok, a szereplők Almási paradigmájában is a fontos és okos emberek. Emitt lehetnek hétköznapi figurák is. A média célja már nem a nevelés és az informálás, hanem a szórakoztatás és a figyelem lekötése. Amikor Para-Kovács Imre arról beszél a Klubrádió délelőtti műsorában, hogy „van egy eladó vemhes kecském is", az azért megüti az ember fülét. Anélkül, hogy tudnánk, pontosan miről is van szó. Nem kell hozzá professzornak lenni, hogy fontos legyen, amit mondok.

És akkor egy szót sem szóltunk a Marc Augé által nem-helyeknek nevezett terekben, a plázákban, a metróállomásokon bolyongó, telefonjukkal a buszmegállóban fotókat készítő és videójeleneteket vágni képes arctalan tömegről mint kultúraközvetítő tényezőről. Amerikában terjed a pár másodperces videókat rögzítő, milliárdos bevételeket generáló oldalak használata (Vine, Coub stb.), és a Snapchat pár pillanatra felmutatott, majd eltűnő képei a hagyományos kommunikáció felől teljességgel megmagyarázhatatlanok. A wifi előnyeit élvező, az örökké gömbölyödő, változó és bizonytalan sokaságot a politikai kampányok boszorkánymesterei sem hagyják figyelmen kívül, a gombnyomogató utcai kószáló olykor a politikai üzenetek hordozója lehet anélkül, hogy tudna róla. Az tehát, hogy a szocmédia (ami a villámgyors képtovábbítás perszonalizált lehetőségét teremtette meg) a tahók neveldéje lenne, igen súlyos leegyszerűsítés egy akadémikus részéről. A modern média társadalomra gyakorolt hatásainak vizsgálatát a modern környezet társadalmi, kulturális, gazdasági és egyúttal politikai dimenziójának kitüntető figyelme nélkül nem lehet elvégezni, mert a média a tapasztalat általános szövete. Oprah Winfrey, a Barátok közt, a Szulejmán-sorozat, Kiszel Tünde és Győzike is a média része. A befogadók pedig választanak a felkínált lehetőségek közül.

Annyit mondani, hogy jönnek a tahók, édeskevés. Ennél sokkal bonyolultabb dolgok következnek.