Túl a csúcson

Júliusi előrejelzésén is igazít a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely ezekben a napokban az indonéziai Bali szigetén tartja őszi ülésszakát. A világgazdaság sem idén, sem jövőre nem növekedik 3,9 százalékkal, ahogy azt a nemzetközi pénzügyi szervezet még a nyáron is remélni merte, mert mindinkább az a meggyőződése – s ezt a nézetét alátámasztja a Gazdasági és Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szintén minap közzétett prognózisa –, hogy a globális gazdaság túljutott a 2008-ban kirobbant válságot követő fellendülési szakaszának a csúcspontján. S minthogy maga az IMF 1970 óta 124 pénzügyi krízist tart számon, ezért nem is az a kérdés, lesz-e újabb válság, hanem az, vajon kezelhető lesz-e, megakadályozható-e a rombolás. Az aggodalmát pedig azért hangoztatja a valutaalap, de a többi szervezet is, mert a tíz évvel ezelőtti pénzügyi összeomlást nem sikerült előre jelezniük. Néhány napja éppen erről beszélt Párizsban Ángel Gurría, az OECD főtitkára, elismerve, hogy a közgazdasági gondolkodás főáramlatának modelljei csődöt mondtak, s nemcsak a pénzügyi rendszer olvadását nem tudták előre jelezni, hanem azt sem, hogy a nagy recesszió milyen politikai krízisbe, bizalomvesztésbe csap át, miként növeli tovább a jövedelmi különbségeket, utat engedve olyan populista pártoknak, amelyek ma érdemben befolyásolják a politika és a gazdaságpolitika alakulását is. A reformnak Gurría szerint azzal kell kezdődnie, hogy meghallgatják a magukat vesztesnek érző emberek, társadalmi rétegek panaszát, megértik, miért baj az, hogy nem emelkedik az életszínvonal, ha a lemaradók gyermekei nem jutnak megfelelő oktatáshoz, s ezért nem tudnak kitörni reménytelennek látszó helyzetükből, ha a szabályokat betartó tömegek úgy érzik, a hatalom csúcsain lévőket semmilyen bántódás sem érheti.

Ezt a fajta szókimondó, de a szervezetek tagsága miatt igazán nem nevesített kritikát fogalmazta meg Christine Lagarde is, aki az IMF vezérigazgatójaként megadta a Balin folyó tanácskozás alaphangját bevezető előadásában. Három fő tényezőt említett, amelyek együttese a mélybe ránthatja a világgazdaságot. Először is: a kereskedelem. Nem hegyezte ki az üzenetét ugyan Donald Trump amerikai elnökre, de kijelentette, hogy a megoldás a nemzetközi együttműködésben rejlik. Az önellátásra törekvés pedig nem vezet sehova. Persze, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) reformra szorul, az e-kereskedelem és a szolgáltatások sokkal nagyobb nyitottságot és új szabályokat igényelnek, hogy igazán serkenthessék a gazdasági növekedést. S nehéz nem arra gondolni, hogy az IMF, a Világbank és WTO azért publikált még egy közös tanulmányt is a jelenleg inkább apadó nemzetközi kereskedelem felfuttatása mellett érvelve, mert Trump éppen azzal fenyegetőzik, az Egyesült Államok kilép a Világkereskedelmi Szervezetből. Szakírók kevésbé diplomatikusak. Az IMF tanácskozásain is részt vevő Martin Wolf, a Financial Times publicistája egyenesen primitív felvetésnek minősíti, hogy a Trump-kormányzat minden kétoldalú kapcsolatban kereskedelmi többlet elérésére törekszik. S míg a félidős törvényhozási választás előtt Trump meg tudott állapodni Mexikóval és Kanadával, Kína sokkal nagyobb kihívásnak ígérkezik, és Washingtonnak nincsenek már szövetségesei sem e csata megvívására.

Másodszorra a pénzügyi rendszerre utalt Lagarde. Arra, hogy az összes adósság 182 billió dollárra emelkedett, hatvan százalékkal meghaladva a 2008-as válság előtti szintet. Holott most, e viszonylag kedvező időszakban kellene tartalékokat felhalmozni a később bekövetkező válság hatásainak mérséklésére. Az ülésre készített egyik elemzés ki is mutatja, hogy a tíz évvel ezelőtti krízis könnyebben átvészelhetőnek bizonyult ott, ahol az egyensúlyi adatok kielégítették a piacok, a befektetők igényeit, ott, ahol rugalmas volt az árfolyamrendszer, és értelmesen kommunikált a központi bank. A fejlett gazdaságoknak csökkenteniük kell a költségvetési hiányukat, és ereszkedő pályára állítaniuk az államadósságot, de úgy, hogy a kiigazítás terhe egyenlően terüljön el. Ám a pénzügyi szektor felügyeletének megerősítését célzó reformok mintha lanyhulnának, sőt visszájukra fordulnak. Mint a Wall Street Journal írja, egyes amerikai nagy bankok máris könnyítéseket kaptak, s mások is aktívan lobbiznak. Ezt nevezi a Nobel-díjas Angus Deaton a járadékvadászat egyik formájának. A The Economist pedig arra utal, hogy az eurózónában nem sikerült megtörni a bankok és az állam szoros egymásra utaltságát, azaz az állampapírok jegyzésében továbbra is a pénzintézetek vállalnak kiugró szerepet. A sérülékenység számos eleme fennmaradt vagy újraéled.

Harmadszor vissza kell szerezni az intézményekbe, a politikába vetett bizalmat a tartós és a társadalom széles rétegeire kiterjedő fellendülés érdekében. S akárcsak Gurría, Lagarde is azzal érvel, hogy túl sok ember szakadt le, túl sokan érzik azt, hogy a rendszer „megbundázott”, s valójában ellenük működik. Ez annyiban nem is csodálható – mondja az IMF vezérigazgatója –, hogy 1980 óta globálisan a felső egy százalék kétszer annyit szerzett meg magának a gazdasági növekedés hasznából, mint az alsó ötven százalék. S míg a válság okozói simán megúszták, a bérből élők igen nagy árat fizettek. Méghozzá a stagnáló bérekből, aminek oka a technológiai változás, a globalizáció és – a munka helyett – a tőkét favorizáló politika. A bizalomvesztés oka – és megint általánosságokban beszélt Lagarde, nem nevezett meg országokat, kormányokat – a korrupció is, amely akadályozza az észszerű gazdaságpolitikai döntések megszületését. Súlyos kérdés a klímaváltozás vagy az új technológiák terjedésének a kezelése, a migráció is. Ám egyértelmű, hogy a humánbefektetés, az egészségügy és az oktatás fejlesztése és hozzáférhetővé tétele nagyon jó lépés a helyes irányba.

Egyértelmű az is – s ezt már az IMF szakértői írják elemzésükben –, hogy nagyon sok országban még nem érte utol a válság előtti trendet a teljesítmény. Tegyük hozzá, több mutató tekintetében nálunk is ez a helyzet. Ráadásul a krízis tartósan nyomot hagyott a potenciális növekedés mértékén, a termékenységi ráta esése és a jövedelmi különbségek tágulása miatt. S miközben az elmúlt tíz évben az intézkedések nyomán sikerült elkerülni, hogy még súlyosabb válság alakuljon ki, a rendkívül laza kamatpolitika mellékhatásokkal járt: a szabályozott bankrendszeren kívül eső, de terjedelmes pénzügyi közvetítő ágazatba tevődtek át a feszültségek, buborékok alakultak ki a tőkepiacokon, felhalmozódott az államadósság, és leapadtak a fiskális tartalékok.

A következő válság enyhítésére sok minden történt, bár korántsem elegendő, ám az utolsó nagy krízis társadalmi következményeinek felismerése még csak most zajlik, a megoldásra nincs kiérlelt politika, inkább csak ötletek születnek. Ám, mint Martin Wolf írja a Financial Timesban, a piacgazdaság és a liberális demokrácia híveinek elő kellene állniuk új megközelítésekkel, máskülönben a demagógok elsöprik őket. / Blahó Miklós