Trump, a túlélő
Sok tekintetben szembement a trendekkel az idei félidős választás az Egyesült Államokban. A két elnökválasztás közötti politikai megméretéseken a voksolók referendumszerűen mondanak véleményt az elnök és pártja addigi teljesítményéről, általában negatív osztályzattal sújtva őket. Az elnökválasztás gerjesztette érdeklődés hiányában pedig jellemzően alacsonyabb részvételt produkálnak ezek a választások. Idén a szavazók a szokásoknak megfelelően büntették ugyan az elnököt és pártját, de az ellenzék nem tudott megsemmisítő vereséget mérni Donald Trump republikánusaira.
Az országosan reprezentatív képviselőház többségének elbukásával a jobboldal elvesztette dominanciáját a törvényhozásban, ami jelentősen lassítja majd az elnök politikájának törvényi szintre emelését. A szenátust ugyanakkor némi szerencsével sikerült megtartaniuk a konzervatívoknak, mivel idén a Demokrata Pártnak sok olyan államban kellett megvédenie pozícióját, amelyeket Trump két éve biztosan nyert. Ez pedig több helyütt nem sikerült nekik, így más államokban aratott győzelmeik dacára is negatív egyenleggel végeztek. A választások történetében pedig korántsem egyedülálló módon megosztott törvényhozással kormányozhat tovább az elnök, együttműködésre vagy bénultságra ítélve Washingtont.
A megszokotthoz képest kiugróan magas részvétellel szintén történelmet írt az idei választás, mindkét párt kiemelkedő szinten tudta mozgósítani bázisát. Ez korántsem meglepő a kiélezett és ellenséges közegben, amely a kampányt és általánosságban az elmúlt három évet jellemezte. Míg a demokraták a Trump okozta morális válság ellen indítottak hadjáratot, a republikánusok a politikai korrektség diktatúrájával és fiktív migránsinvázióval hergelték szimpatizánsaikat. A magas részvétel tehát egyfelől örömteli fejlemény is lehetne egy demokráciában, ám a kiváltó okok ismeretében már korántsem ilyen rózsás a helyzet. Végletekig megosztott és politikai szekértáborok által uralt társadalom képe rajzolódik ki, ez a klíma számunkra a 2002-es országgyűlési választás idejéből lehet ismerős.
A szövetségi választások mellett az egyes államok helyi törvényhozásaiban és kormányzói hivatalaiért is sok helyütt folyt versengés. A Nagy-tavak vidékének egykor a demokraták irányába húzó rozsdaövezeti államaiban, amelynek szavazói 2016-ban végül Trump javára billentették a mérleget, idén nagy arányban fordultak el az elnöktől és pártjától. Ezek a szavazók korábban a helyi ipar újraélesztésének támogatása és az egészségbiztosítási reform miatt választották meg Barack Obamát. Trumpra már egy olyan felemelkedés ígérete miatt szavaztak, amely maximum részben valósult meg, sokaknak viszont visszaesésként is értékelhető az elmúlt két év, így ők egyértelműen juttatták kifejezésre elégedetlenségüket. Azonban a republikánusok irányába húzó államokban kitartó az elnök támogatottsága, és arra is elegendő volt, hogy Obama 2012-es újraválasztási sikerének farvizén ott bejutó szenátorok közül hármat is ki tudtak ütni a szövetségi felsőházból.
A demokraták az átalakuló népességi összetételű déli republikánus államokban tudtak jelentős előrelépést elkönyvelni. Az évek óta billegő államként demokrata irányba húzó Nevada például ma már minden fontos pozíciójába baloldali politikust választott, míg konzervatívabb déli szomszédja, Arizona harminc év után választhatott liberális szenátort, ha a szavazatok jelenlegi állása hivatalossá válik. A növekvő spanyol ajkú népesség túlnyomó többsége stabil demokrata szavazó, ami régóta jellemző, ám Trump dehonesztáló retorikája és drákói bevándorlási politikája még nagyobb arányban mobilizálta ezeket a szavazókat. A mélyen konzervatív Texas szenátusi választásán is célfotó döntött az elnök 2016-os, párton belüli riválisa, Ted Cruz javára a korábban ismeretlen, kampányával viszont progresszív szupersztárrá avanzsáló Beto O’Rourke kongresszusi képviselővel szemben, akit már potenciális elnökjelöltként emlegetnek demokrata berkekben. A legszorosabb küzdelem Floridában alakult ki, ahol a szenátusi és kormányzóválasztáson nyolcmillió leadott voks mellett is csak pár tízezer szavazattal nyertek a republikánusok, így újraszámlálás indult, és akár fordíthat is az eredményeken.
Mivel a kampány kevésbé konkrét politikai ügyekről, mint ideológiai és egzisztenciális ijesztgetésről szólt, érdekes lesz, miképp interpretálják ezt politikájukban a következő kongresszus többségei. A nagy túlélőnek számító demokrata Nancy Pelosi visszaveheti a házelnöki kalapácsot a magát fiatalon nyugdíjazó republikánus Paul Ryantől. Visszatérése azonban nem lesz diadalmenet. Saját frakciója, amelyben sokan a régi, elfásult status quo hívének, de igen hatékony vezetőnek könyvelik el, csak vonakodva fogja megválasztani vezetőjének. Tapasztalata ugyanakkor sokat jelenthet, és aktívan hozzájárulhat Trump legyőzéséhez 2020-ban. Barack Obama utolsó éveihez hasonlóan az ellenzéki képviselőházban citálhatják majd vizsgálóbizottságok elé az adminisztráció kulcsszereplőit. És bár ez a politikai színház kategóriája, érdemes visszaemlékezni, milyen sikeresen tudta néhány elhúzódó vizsgálat napirenden tartani a Hillary Clintonnal szembeni valós és fabrikált vádakat, ezzel erodálva elnökjelölti esélyeit.
A választások után Trump is „téliesíti” az adminisztrációját a szűkösebb időkre. A főnöke által régóta megalázott igazságügy-miniszter Jeff Sessions rögtön a választások másnapján beadta lemondását. Ennek fő oka az elnök ellen az orosz befolyásolás gyanúja miatt futó Mueller-nyomozás elleni erélytelen fellépése volt, amit a maximális lojalitást elváró Trump nem tolerált. A vizsgálat még fut, de jelenleg senki nem számít olyan eredményre, amely elmozdíthatná az elnököt. Sokak számára aggasztó fejlemény lehet ugyanakkor a védelmi miniszter, Jim Mattis elmozdításának lehetősége is, ő az elmúlt két év alatt csendben óvta Amerikát és a NATO-t Trump parancsnoki fellángolásaitól. A csökkenő kontroll Washington szövetségesi politikáját tovább nehezítheti egy esetleges bólogató védelmi miniszter kinevezésével.
Trump pártja kikapott ugyan második választásán, de ő ezt nyugodtan könyvelheti el akár személyes győzelemként is, hiszen bebizonyosodott, hogy a republikánusok tudnak az ő vezetésével versenyképesek lenni a demokratákkal szemben. Ennek bizonyításával párton belüli kritikusaitól egyre kevésbé kell tartania, a végrehajtói hatalomnak a képviselőház elvesztése miatti előtérbe kerülése pedig garantálja, hogy személye határozza meg az amerikai politika napirendjét a következő két évre. Így 2020 előtt a kétkedőket cáfolva nemcsak hivatalban tudott maradni, de mára már ő saját politikai sorsának kovácsa. / Kaló Máté
