Telekocsi

A Los Angeles-i pampákon szőrösszívű zsaruk teremnek, és lágylelkű sofőrök. Együtt, ők ketten, egy heroinmaffia ellen talán nem ideális páros. De várjuk ki a végét.

Műszaki újdonság, hogy elektromos autóval, korlátos energiával üldözik a bűnt. Ám a bunyók hagyományosak, a pofonok rettentők. A helyzetet komplikálja, hogy termetes nyomozónk szemén most végeztek hályogműtétet, ezért csak homályosan lát. Ez zavarja a célzásban, lövöldözésben, üldözésben. (Attól is vakmerő, hogy merő vak.) Nem elég nekimenni a bűnözőknek, hanem szükséges minden bútordarabnak is. Mindenki útban van! Ha élő, ha holt. Ilyen látáskorlátozottsággal nem lehet vezetni, bár „hősünk” megpróbálja. Vic ugyanis mindent megpróbál, ami a macsóságot felingerelheti benne. Kell hát mellé a meséhez egy szabálytartó sofőr.

Az überes gépkocsivezető gátlásos, pirulós, enged az erősebbnek. Vágyja az elismerést, idegenkedik a konfliktustól, a fegyvertől. Félős. Épp ellentéte a zsarunak. Persze a finisre igazi baj-társ lesz belőle, s ez még nem is a vége a kapcsolatuknak. De ezt nem mondhatom el.

Amúgy a film hozza az összes kötelezőt: féktelen fordulatok, vad verekedések, dörgő lövöldözés, csihi-puhi, autós hajcihők, akrobatikus menekülés-üldözés eszetlen haláltáncban. Szokványos árulás a testületen belül. Állatorvosi ellátást kap a sebesült maffiózó: ha sebét megnyomják, rögtön dalol. (Szerencse, hogy nem sugaraztuk ki ennek a filmnek a kópiáját a világűrbe, jelt adni magunkról, bemutatkozni. Mert végzetes lenne a következmény: az idegenek csataűrhajókat küldenének ellenünk, hisz látható: élvezzük az erőszakot.) A vadság aztán átfordul saját karikatúrájába. Nem Piedone-módra, nem vicceskedve, hanem keserűbben, abszurdul, mészárosul, direktben.

Tudni való: mit nézünk éppen.

(Az Übergáz című amerikai akciófilmet Michael Dowse rendezte.) / Bölcs István