Tejdropsz

A farmerkabátom bokáig érő volt, Pestről kaptam az Ecseriről. Mondták a testvéreim, hogy van ott Rifle nadrág is, olasz csizmák, minden. Ez már senkinek nem volt jó, az enyém lett. Nagy zsebeit kivágtam, így majdnem minden belefért.

A csemegebolt kirakatánál ácsorogtam. Voltak ott ajándékkosarak színes masnis celofánba csomagolva, libamájkonzerv, téli szalámi (a mamám szerint szalámli), banán, narancs, vermutok. Rájöttem, mit kéne tennem. A kisebb dolgok simán csusszantak a zsebem mélyébe. Jó, a kenyér persze nem, de zsömle, csoki, krémtúró, májkrém és egyszer egy eperbefőtt.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy talán a súlya miatt nem tart majd ki a bélés. Elképzeltem, ahogy kiszakad, minden kipotyog belőle, de már benn volt az eper.

A kabát harangaljában minden lépésnél a lábam szárához ütődött a szajré. Kibírtam röhögés nélkül a pénztárig, kifizettem egy rágót, és már kinn is voltam.

Türtőztettem magam, ki kellett bírnom a kollégiumi szobáig. Mindig ott bányásztam elő mindent, a nagy tábla piros mogyoróst, cigit, ezt-azt.

A befőtt fémdobozban volt. Konzervnyitó viszont nem volt, csak kés, és olyan erős sem voltam, mint apám, aki bicskával nyitotta legtöbbször az olajos halat és a vagdalt húst. Elvergődtem vele egy darabig, az ujjam is elvágtam.

De olyan nagyon édes volt a lé és benne a fonnyadt eprek. Dobozból ettem, az ujjammal halásztam ki. Utoljára hagytam a nagyokat.

Próbáltam lassan enni tényleg, rágni, vagy tartogatni a számban csak még egy kicsit.

Nem ment. A torkomon akadt volna, ha nincs szétázva.

Mint egyszer régen a tejdropsz.

Azt nagyon szerettem volna, mindennap is. Sosem tudtam, melyik lenne jobb, csak tervezgettem: Mese sajt, Korfu szelet vagy a tejdropsz. Nagyon kevés volt egy zacskóban, így nem adhattam belőle senkinek. Ha egy szemet kivettem óvatosan, csak meg ne lássák, utána jól becsavartam a zacskó száját, úgy szorongattam. Kell későbbre is, gondoltam. Egy fél óráig tartott.

Csak akkor vett apám, ha nagyon berúgott, de valahogy maradt még két forintja. Kettő húsz volt a cukor.

És nem is adta ide, mert elfelejtette. A zsebébe meg nem lehetett belenyúlni, amíg el nem aludt.

Hallottam, ahogy horkol.

Kiskabátja a szék karján.

Csendben figyeltem a horkantásokat, mert néha hirtelen felébredt, és félrészegen nagyon zavaros, félelmetes volt a szeme. A gumicsizma is rajta maradt. Csak bedőlt a vetett ágyba, az ágy szélén lógott le a sáros csizma.

Tapogatóztam a dohánytörmelék, gyűrött taknyos zsebkendő, pár fillér között. Néha tényleg ott volt a cukor.

Ha a kocsmáros emlékezett, akkor tejdropsz, ha nem, akkor az, ami éppen volt a kocsmában. Mondjuk dianás, az is összetörve, papírjába ragadva. A kifolyt Diana, olvadt csokibevonat összeragasztotta a pakli kártya ottfelejtett lapjait is.

Sokszor jöttek hozzánk a testvérei, barátai. Kártyáztak és ittak, vagy csak ittak. Vizeskannában volt az otelló, merőkanállal töltötték, zománcos bádogba. Akinek nem jutott bádog, merőkanálból itta.

Engem mindig odaállított eléjük olvasni, szavalni, énekelni. Mezítláb álltam, az ágyból kikelve. Vágni lehetett a füstöt, csípte a szemem a Kossuth. A hajam szénaboglya, hangom semmi. Elveszett cérnaszál csak, inkább a szívemmel mondtam: „Föl, föl, ti rabjai a földnek.” Azt nagyon szerették. Vaskos tenyerük alatt letört a derekam, borszagú csókjaikat gyűlöltem.

Megtaláltam végre a tejdropszot, az idő megállt. Lélegzet-visszafojtva, az ágy felé lesve tettem meg azt a három lépést az ajtóig, hogy a közelébe se legyek a széknek és a kiskabátnak.

Máris kinn voltam.

Hideg, híg sarat dagasztottak meztelen lábujjaim. Feltéptem a zacskót, egyet a számba tömtem.

Forgattam, nyelvemmel egyik oldalról a másikra tologattam a kemény, lapos, kerek cukrot. Kidagadt tőle az arcom.

Édes tejíz csurgott le a lelkemig.

Fizetéskor, egyszer egy hónapban, elmehettem a kiskannával tejért, amikor hazajött a csorda. Az istálló ajtajában megvárhattam, míg megfejték a tehenet. Friss kenyér volt akkor otthon, felforrt a cikória, mire hazaértem a tejjel.

A lelkesedéstől aztán elvétettem az ide-oda tologatást, lenyeltem, és rögtön keresztbe is akadt a cukor a torkomon.

Fuldokoltam, nem tudtam kiáltani. Ugráltam, hátha kijön, berohantam a házba.

Apám felébredt. Nem emlékszem pontosan, hogyan, de kivette a torkomból a cukrot.

Rögtön utána kezdett el verni. Szaladtam előle, de elestem. A nedves fűben feküdtem, keserű lapulevél az arcom alatt. Csizmával rugdosott.

Senki sem jött, ő unta meg. / Farkas Ágnes