Szembekötősdi

Híg film. Nincs atmoszférája, nincs magával ragadó története (csak piszkálják, bottal), nincs végzete, és kivételesen a színészeit sem vihetjük mennybe. Még Judi Dench is kevés.

A történet feldolgozása egyszerre didaktikus és melodramatikus. Igaz, hogy Oxbridge a húszas/harmincas években szinte termelte a vörös kémeket. A hírhedt cambridge-i ötökhöz vagy tucatnyi brit felső közszereplőt számítottak, egyesek még Harold Wilson miniszterelnököt is ide sorolták. Hosszú és hisztériás esztendők vannak a hírszerzés és elhárítás mögött, jó hát pihentetőnek egy amortizált, nyugdíjas könyvtáros (azelőtt fizikus) is.

A történet szerint (amely „igaz”, mint hencegnek vele, noha ez a jelző semmiféle értékmérőt nem hordoz, mert hát megtörtént-e Hamlet históriája, a csodaszarvas mondája vagy Dante Isteni színjátéka?) az az egyszerű szembeállítás motiválja hősnőnket, hogy az emberiség ügye fontosabb, mint egy országé. Amiben matematikailag és etikailag van is igazság. Ám a félszívvel, sután előadottak inkább zavarnak. Mint itt.

A kötelességtudást az egyetemes (és különlegesen moszkvai) szempontok letiporják. Belesegít, hogy ifjú főhősnőnk (mert volt ő az is) naivan összeköti az osztályharcot a pettinggel, az atompattot a sóhajtozással. Amikor összeszűrik a levet, a szovjet hódító hím így gügyög neki: „az én drága kis elvtársam”. (Ez csak nálunk ilyen visszatetsző?)

Szonja, a másik spion sem jobb a Deákné vásznánál. Megítélésének vezérmotívumai a filmben: aki hazudik, az lop is, aki lop, az fehérmájú is, aki fehérmájú, az alkalmas rezidensnek. Holott a KGB-regula ennél sokkal óvatosabb, körültekintőbb, szigorúbb volt.

S micsoda kém is lehetett az, akit túlkorosként elengedtek a bíróságról, hadd mesélje el történetét magyar mozikban is!

(A vörös ügynök című angol filmet Trevor Nunn rendezte, részben játssza Judi Dench.) / Bölcs István