Sinatra, János Pál, Ghiggia
„Soha nem láttam annyi szomorú embert. Olyan volt, mintha a tömeg megfagyott volna. Mintha nem is lélegeztek volna. Ekkor ráéreztem, hogy az ellenfél már nem tud egyenlíteni, és nyerünk.”
Így beszélt minden idők legnagyobb hatású góljainak egyikéről annak szerzője, Alcides Ghiggia. Az uruguayi csatár az 1950-es világbajnokság négyes döntőjének záró mérkőzésén, 1:1-nél küldte a labdát a brazilok hálójába a riói Maracana stadion 199 854 nézőjének legnagyobb bánatára. E befejező találkozó előtt a házigazdák – akik mindaddig tiszta fehér szerelésben játszottak, és épp a számukra feldolgozhatatlan vereség miatt tértek át az aranysárga-kékre – 7:1-re nyertek a svéd és 6:1-re a spanyol csapat ellen, így nem lepett meg senkit sem, hogy az O Mundo című brazil újság a döntő napjának reggelén ezzel a főcímmel köszöntötte a sokáig ellenállhatatlanul szambázó vendéglátó együttest: A világbajnokok.
Az aranyérmet azonban az uruk hódították el, és hazájukban máig úgy tartják: Ghiggia „az évszázad góljának szerzője”. A hős örök bon mot-ja pedig így hangzott: „Csak három embernek sikerült elnémítania a Maracanát. Frank Sinatrának, II. János Pál pápának és nekem.”
Brazíliának nemzeti traumát okozott az elsőség elvesztése. Nelson Rodrigues brazil író ekképpen fogalmazott az 1:2-ről: „Ez a mi katasztrófánk. Olyan, mint a japánoknak Hirosima.” Moacir Barbosának ezt nem kellett mondani. A brazil kapus 2000-ben, a halála előtt így nyilatkozott: „A brazil jog szerint a maximális büntetés harminc év. Én ötven évet kaptam.” Noha az újságírók, akiknek már a döntő előtt le kellett adniuk szavazatukat, a torna legjobb kapusává választották, a Ghiggia-lövés beszedője – bár 1953-ban még egyszer és utoljára a válogatott hálója elé állhatott – egész további életében kitaszítottként élt. Búcsúja után negyven esztendővel váratlanul azzal fordult Ricardo Teixeira brazil futballszövetségi elnökhöz, hogy hadd látogassa meg a válogatottat az edzőtáborban, ám a korrupt sportvezető – aki a szintén megvesztegethető Joao Havelange lányát vette feleségül, s aki 1992 és 1997 között legalább 13 millió svájci franknak (több mint hárommilliárd forintnak) megfelelő kenőpénzt kapott egy marketingcégtől – letiltotta a vizitet, mondván: Barbosa balszerencsét hoz. Igaza lehetett: a selecao 1994-ben – az 1970-es aranygarnitúra tündöklése óta először – világbajnoki címet nyert.
Alig hihető, de Ghiggia korábban elköszönt a válogatottól, mint Barbosa. A búcsú alkalmával, 1952. április 16-án Uruguay – figyelem! – Brazíliával találkozott, és a Pánamerikai Játékok keretében Santiago de Chilében rendezett mérkőzést 4:2-re a brazilok nyerték. Ám Ghiggia nem volt oly vigasztalhatatlan, mint a vb-nek otthont adó ország 1950-ben. Annál dühösebben távozott Uruguayból. Az ötvenhárom májusában tartott Penarol–Nacional montevideói derbi után nyolc hónapra eltiltották, mert megtámadta a partjelzőt, aki lest intett, miközben Ghiggia gólt lőtt. Abban az évben már másodszor állították ki az örökrangadón. Az 1952-es uruguayi bajnokság döntőjét ugyanis 1953. február 25-én rendezték, és Ghiggiát azon a meccsen is leküldték – klubtársával, Oscar Miguezzel együtt –, miután csapata, a Penarol az első félidő hajrájában 3:0-s vesztésre állt. (A szünet előtt kilenc játékosra redukált együttes végül 4:2-re kapott ki.)
Négy héttel ezután bejelentették: Rómába szerződik. Az már a harmincas években nagy divat volt, hogy itáliai felmenőket felmutató dél-amerikai labdarúgók Olaszországba költöztek, és a legjobbakat honosították. A dekád mindkét világbajnokságát a Squadra Azzurra nyerte, felvonultatva az argentin Guaitát, Montit, Orsit, az uruguayi Andreolót, a brazil Guarisit. Az ötvenes években folytatódott a trend: Ghiggián kívül Itáliába igazolt az 1950-es vb zárómeccsének másik uruguayi gólszerzője, Juan Schiaffino; a szintén világbajnok brazil Altafini és honfitársa, Da Costa; valamint az argentin Angelillo, Lojacono, Maschio, Montuori, Sivori. E futballisták mindegyike pályára lépett hazája válogatottjában és az azúrkékek nemzeti együttesében is. (Miután az 1962-es világbajnokságon az olasz és a spanyol csapatban – Puskás Ferenccel együtt – egyaránt négy bevándorló sorakozott, a FIFA megtiltotta, hogy egy játékos két válogatottban is szerepeljen.)
Ghiggia 1957 májusában mutatkozott be az itáliai válogatottban, majd az év decemberében olaszok hihetetlen kalandjainak volt részese Belfastban. Vb-selejtező következett volna az északírekkel, de Zsolt István játékvezető – a Nemzeti Színház főügyelője – a köd miatt nem tudott továbbrepülni Londonból. A rendezők azt javasolták az olaszoknak, játsszanak barátságos meccset, ám ezt nem merték közölni a nyilvánossággal, és a nézők csak a Windsor Parkban értesültek arról, hogy nem tétmérkőzés zajlik majd a pázsiton. A légkör izgatott volt, az olaszok – Ghiggia és Montuori góljával – kétszer vezettek, de a vendéglátók mindkétszer egyenlítettek, mire a bosszús Chiapella csúnyán felrúgta McParland északír balösszekötőt. A „beugró” bíró, az északír Mitchell Lynch nyomban kiállította az olasz fedezetet, a publikum azonban nem érte be ennyivel: vagy kétezer szurkoló a pályára özönlött, és nekiestek az itáliai játékosoknak. A „Lynch-hangulatban” gumibotos rendőrök siettek az azzurrók segítségére, de az olasz csapat hat (!) tagját hordágyon kellett elvinni. A legrosszabbul Ferrario középhátvéd járt: addig rugdalták, míg elájult. Nagy szerencséje, hogy három bordatöréssel megúszta. A korabeli olasz újságok arról cikkeztek: olyasmi esett meg Belfastban, amire „nincs példa a sportkapcsolatok históriájában”. Ez alighanem igaz, mert a történtek miatt a külügyminiszter is sajnálkozását fejezte ki.
Olaszországban nagy volt a dilemma, hogy a válogatott fellépjen-e újra a veszedelmes Windsorban, aztán a szövetség úgy döntött: a csapat lejátssza a január 15-re halasztott vb-selejtezőt. Utólag azt mondták Itáliában: bár ne tette volna, mert a Ghiggia, Schiaffino, Pivatelli, Montuori, Da Costa légiós csatársorral felvonuló vendégegyüttes – amelynek támadó kvintettjéből csak Pivatelli nem volt import – 2:1-re kikapott egy ugyancsak zaklatott hangulatú találkozón. A mérkőzést Zsolt vezette – ezúttal nem szólt közbe a köd –, és a 68. percben, 2:1-nél kiállította Ghiggiát, miután az uruguayi olasz törlesztett az őt kíméletlenül faragó McMichaelnek.
Az AS Romában jobban ment. Ghiggia góllal debütált 1953. május 31-én a Charlton ellen (4:2), meghálálva, hogy 55 ezer szurkoló nagyrészt miatta ment ki a Stadio Olimpicóba. Olasz bajnoki premierjén (4:0 a Genoa ellen) szintén gólt szerzett, és hamarosan olyan otthonosan érezte magát az örök városban, hogy Rómában született fiát balfedezet barátja, Venturi nyomán nevezte el Arcadiónak. Miközben a bordó-sárga együttesben kulcsemberré vált – sőt 1957-től ő volt a csapatkapitány –, bekerült a legfinomabb társaságba is, jó barátságot ápolt Gina Lollobrigidával, Vittorio Gassmannal, Vittorio de Sicával, Alberto Sordival. „A baj csak az volt, hogy sehova nem tudtam elmenni – emlékezett a dolce vita időszakára –, mert a paparazzók mindig mindenfelé követtek, lehetetlenné tették az életemet.”
Azért az AS Roma 1956 decemberében az arra kalandozó, Grosics (Garamvölgyi) – Rákóczi, Bányai, Dudás – Törőcsik, Kotász – Budai II, Kocsis, Tichy (Machos), Puskás, Czibor összetételű Honvédot is legyőzte (3:2), méghozzá úgy, hogy Ghiggia duplázott. A Panetti – Giuliano, Caldarelli, Losi – Stucchi, Venturi – Ghiggia, Pestrin (Barbolini), Nordahl, Da Costa, Lojodice összeállításban futballozó házigazdák első gólját a svéd Gunnar Nordahl szerezte, a győztes csapat edzőjével pedig nem akadtak nyelvi nehézségek, mert a szakvezetőt dr. Sárosi Györgynek hívták. A mester örült is, nem is Puskás és Czibor góljának.
Magyarokkal Ghiggia összefuthatott volna 1961-ben is, amikor az AS Roma elnyerte a Vásárvárosok Kupáját (az UEFA Kupa elődjét). A döntőt a Birminghammel vívta az olasz csapat, az angol együttes pedig úgy lett finalista, hogy az Újpest Göröcs-előnyt adott vetélytársának a visszavágón. Nagy-Britanniában a 3:6-os és 1:7-es kapusból edzővé lett Gil Merrick irányította Birmingham 3:2-re győzött, majd a második meccs előtt az MLSZ azt kérte a lila-fehér vezetőségtől, hogy a közelgő belga–magyar-mérkőzés miatt a Megyeri úton ne szerepeljen a csúcstechnikájú játékos. A másik extraklasszis, Szusza Ferenc – Göröcs Jánossal ellentétben – játszott, és góljával 1:0-ra vezettek az újpestiek, ráadásul Johnny Gordont a 83. percben kiállította Köhler, a keletnémet játékvezető. Ám két perccel a befejezés előtt Bill Rudd labdája Sóvári Kálmánról a házigazdák kapujába perdült, majd az utolsó percben Jimmy Singer is beköszönt (1:2). Mike Hellawellről írták, hogy „úgy festett, mint a vörös Kabos”, de az újpestiek feje is a céklára hasonlított.
Ghiggia ekkor már kevesebbet játszott az AS Romában, amelyben 201 bajnoki meccset nyomott le, de a Milanban még a Juventus elleni 5:1-gyel mutatkozott be, és a Nice 6:3-as legyőzésével köszönt el a vörös-feketéktől 1962-ben. Legjobb napjaiban három Alfa Romeo állt római garázsában, ám sokat ártott neki, hogy gyereke született egy tizennégy éves lánytól, és – bár elismerte az apaságot – szeméremsértés vádjával két hónap börtönre ítélték. Hazatérése után két háza volt az uruguayi fővárosban, de lassanként felélte vagyonát, és több mint húsz éven át krupiéként dolgozott egy montevideói kaszinóban. Még hetvenöt éves korában is dolgoznia kellett, s öregkori munkája közben ismerte meg harmadik feleségét, a nála huszonhárom esztendővel fiatalabb Beatrizt. Autóvezetést oktatott, de már nem Alfán, hanem Renault Clión volt Rómeó.
Nyolcvanon túl szintén rámosolygott a szerencse. Teherautóval karambolozott, kómába esett, mindenki azt hitte, nem éli túl a balesetet, de még évekig köztünk maradt. Igaz, hajdanán arra sem gondolt senki, hogy emléket állítanak neki Rio de Janeiróban, ehhez képest 2009. december 29-én Peléé mellett kapott helyet a lábnyoma a Maracana stadionnál lévő Hírességek sétányán.
A legtovább élt az 1950-es győztesek közül: nyolcvannyolc esztendős korában, 2015. július 16-án hunyt el. Azon a napon volt a nevezetes brazil–uruguayi mérkőzés hatvanötödik évfordulója. / Hegyi Iván
