Romlásregény

Ez a Birodalom előretolt helyőrsége. Az utolsó erőd. A falakon túl a vad vidék: fagy vagy verítékes, bírhatatlan forróság. A város vezetője az öregedő bíró. Ő itt a jog, a törvény, az igazság. A béke.

Aztán megjönnek a Harmadik Iroda (elhárítás, hírszerzés) emberei. Gyanakvók, fenyegetők, titokzatosak. A lakók rettegni kezdenek. Jönnek a barbárok (bár még egyet sem láttak), meghágják lányainkat, elveszik elemózsiánkat, felgyújtják házainkat.

Aztán hoznak néhány foglyot a katonák. Köztük egy lányt, akit megvakítottak, bokáit összetörték, apját meggyilkolták. A bíró megsajnálja. Magához veszi. Kettejük közt szánalom és szeretet épül, testtelen vigasztalás. És mert a lány nem találja magát, a bíró kis csapattal visszaviszi a barbárokhoz. Szörnyű vidékeken, borzasztó körülményeken át, életveszélyben, megszenvedve. Visszaadja.

Mire hazavergődik, rajta a bélyeg: az ellenséggel paktál. Bebörtönzik, megkínozzák, megszégyenítik. Az eddigi, magas színvonalú, epikus, evokatív írásba beékelődik egy grand guignole-szerű rémálom. A romlás, az elvadulás története, amely nincs rosszabbul megírva, mint az előzőek, de épp ezért igen nehezen bírható: reménytelen a süllyedés. („A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma…”) A bíró a törvények aljára kerül kiközösítve, éhezve, megalázva.

A Birodalom expedíciós hadteste kivonul a barbárok ellen, és elvész. A katonák kifosztják a várost. A lakosság is menekül. A falra katonabábukat állítanak, mintha… A reménytelenségben a bíró megpróbálja feltámasztani a régi rendet, de már nem lehet. A katasztrófa közel.

Kitűnő, keserves, disztópikus történet félelemről, zsarnokságról, a lelkiismeretről és a felmorzsolható autonómiánkról. Szerzője az irodalmi Nobel-díj birtokosa 2003 óta.

(J. M. Coetzee: A barbárokra várva. Fordította Szieberth Ádám. Athenaeum Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor