Perumini

„A perui kalandomnak egy hozadéka már biztosan van: kiválóan pallérozta az ismerőseim humorát, viccesebbnél viccesebb gondolatok jöttek elő. Hetek óta állandóan kapom a legkülönfélébb ötleteket az új Ruminihez. Legyen a Peru és Rumini összevonásából Perumini, legyen az a címe, hogy Rumini a karanténban vagy Rumini a leprások szigetén. Persze kézenfekvő feltételezés, hogy az egzotikus karanténélmények hatással lehetnek a mindig kalandozó Rumini történetére.

Csakhogy valójában ez nem így működik. Túl azon, hogy még le sem csapódott bennem a sok élmény, nálam a kalandregény ennél szigorúbb műfaj, nem bírja el a pillanatnyi élményeket. És, hozzáteszem, a tizedik részt nagyvonalakban már a kilencedik írása közben kitaláltam. Van egy jól felépített szerkezet, egy viszonylag jól kidolgozott történet már október óta, amióta elkezdtem írni. Persze az is igaz, hogy a perui kényszerpihenőnk alatt új lendületet vett az írás, és nem tartom kizártnak, hogy a kinti élményeinkhez kapcsolódó járulékos érzéseim mégis bekerülnek.

Mert voltak ilyenek, méghozzá megrázók. Megtapasztaltuk, milyen a kirekesztettek, az üldözöttek és a nem kívánt, gyűlölt emberek oldalán lenni. Eddig is bántott az érezhetően erősödő idegengyűlölet Magyarországon, szégyenkeztem is miatta. Most viszont a saját bőrünkön is éreztük, min megy át az, akit érint. Cotahuasi, a falu, ahol laktunk, meseszép. Csodálatos túrákat tettünk innen az első napokban, amíg lehetett. Aztán kitört a pánik, és minden megváltozott. Összesúgtak a hátunk mögött, ránk kiabáltak, hogy takarodjunk haza. Még a falutanács is összeült miattunk, megvádolták a szállásadónkat, hogy ő szabadította rájuk a vírust azzal, hogy befogadott minket. Arra jutottak, hogy ki kellene minket tiltani onnan. Ebben a közhangulatban ért minket a kijárási tilalom. Szóltak a falutanácstól, hogy indul még egy utolsó busz a közeli városba, Arequipába. Eleinte vacilláltunk, mi legyen. Bekkeljük ki az idilli helyen a tilalom végét, vagy költözzünk át a városba, ahol mégiscsak több minden elérhető? A helyiek egyértelműen éreztették velünk: nem lesz jó senkinek, ha maradunk. A busztársaság még kedvezményt is adott, csak menjünk. Mindenképp meg akartak szabadulni tőlünk.

Arequipában az emberek befogadóbbak voltak, de a média durva uszítása itt is érződött. Olvastam spanyolul a helyi lapokat, és ezáltal újra átéltem az elutasítottság érzését. A karantén második hetében például azt állította egy cikk, hogy az új betegek egytől egyig frissen érkezett külföldiek. Ez szíven ütött. Akkor már tizenkét napja lezárták a várost, örültünk, ha a boltig eljutunk, a település körbezárva, szóba sem jöhetett, hogy bárki átjusson a határán. Se kifelé, se befelé. Akkor mégis milyen külföldiek hozhatták volna be a vírust?

A Rumini-sorozatban eddig is szó esett ilyen-olyan formában az elfogadás fontosságáról. Most azért valószínű, hogy ez a gondolat a perui élményeim kapcsán hangsúlyosabban megjelenik a tizedik részben. Fontos, hogy a gyerekek már korán megkapják ezt az üzenetet. És ők jól is fogadják ezt: értik, hogy a kirekesztés nem járható út, ha élhető társadalmat akarunk.

Most, hogy hazaértem, két hétig hatósági karanténban vagyok. Piros pecsét az ajtónkon, hatan vagyunk így együtt a csapatból. Várjuk, hogy leteljen a két hét. És írom továbbra is a Rumini tizedik részét.” / Herskovits Eszter