Nem old meg semmit a bulitiltás

Hogyan zajlana le a Kenderesi-ügy, ha a kiváló úszó egy budapesti bárban fogja meg egy számára ismeretlen hölgyvendég fenekét?

Nem történne semmi. Először is a lány nem hívná ki a rendőröket. Ha mégis telefonálna értük, aligha mennének ki a helyszínre. Ha netán mégis, nem valószínű, hogy elkérik a biztonsági kamera felvételeit, ellenőrizni, valóban megtörtént-e a dolog. De a lány feltehetőleg azért sem hívná ki a rendőröket, mert tarthatna attól, hogy ő kerül a célkeresztbe. Azt kérdeznék tőle, miért így van felöltözve, mennyit ivott, mennyire viselkedett kihívóan. A nők, és sajnos a fenékfogdosásnál sokkal súlyosabb esetekben is, még mindig joggal érzik úgy, hogy nem a férfin kérik számon, miért erőszakoskodott, hanem az áldozaton, miért nem volt óvatosabb, miért nem kerülte el a zaklatást.

A koreai emberek érzékenyebbek lennének nálunk?

Nem erről van szó. És nem is arról, hogy a távol-keleti kultúra merevebb a miénknél, vagy hogy az ott élők nem olyan lazák, mint az európaiak – mint ahogy az úszószövetség prominensei tálalták a dolgot. A dél-koreai emberek reakcióit bemutató riportokból az derült ki, hogy ott nem különösebben háborodtak fel az eseten. Az egyik megszólaló elmondta, hogy nem azért, mert nem tekintik bűnnek a dolgot, hanem mert megbíznak az igazságszolgáltatásban. Nincs szükség közfelháborodásra, ha a hatóságok hatékonyan kezelik az ügyeket. Idehaza nincs meg a keretrendszere annak, hogy mit tehet egy nő, ha egy szórakozóhelyen olyan atrocitás éri, amelyért szerinte valamilyen szankció jár. Sokan vallják azt, hogy ilyen esetekben a nő nyugodtan keverjen le egy pofont a tolakodó férfinak, én viszont nem gondolom, hogy ez a megoldás a probléma gyökerét érintené, ráadásul az sem visz előre, ha bárki önbíráskodással válaszol az erőszakra. A társadalomnak ki kell harcolnia, hogy az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. Margaret Atwood, A szolgálólány meséjének írója például óva intett két éve a #metoo nyomán kialakult boszorkányüldözésektől, az online lincselésektől, attól, hogy a vád egyben már ítélet is legyen. Szerinte az, hogy az emberek az internethez fordulnak igazságtételért, az igazságszolgáltatás kudarcának tünete. Az össznépi felháborodásból ráadásul úgy tűnik, mintha egyéni esetekkel, nem pedig rendszerszintű problémákkal állnánk szemben.

Ha két évvel ezelőtt, a #metoo mozgalom előtt történt volna a Kenderesi-eset, másképp reagált volna a magyar társadalom?

Azt gondolom, a #metoo mozgalom megindulása nem jelentett éles cezúrát, a szexuális erőszak és zaklatás témája különböző, nagy port felvert ügyek miatt már 2007 óta, a Zsanett-ügyként elhíresült rendőri abúzálástól folyamatosan jelen van a hazai nyilvánosságban. Emlékezzünk csak a vak komondorra vagy Varga István fideszes képviselő beszólására, miszerint ha a nők többet szülnének, nem lenne családon belüli erőszak, vagy a napfényre került gólyatábori erőszakesetekre, de fel lehetne még sorolni jó párat. Vagyis a 2017 őszén, a Weinstein-botrány hatására felszínre került hazai színházi zaklatási ügyeknek megvoltak az előzményei. Ráadásul civilszervezetek évtizedek óta küzdenek azért, hogy a szexuális abúzus problémáját közbeszéd tárgyává tegyék. Mindezek miatt nem tudom megítélni, hogy Kenderesi Tamás ügye vajon más fénytörést kapott volna-e két évvel ezelőtt. Talán annyi érzékelhető, hogy a nyilvánosság ezúttal igyekszik árnyaltabban megközelíteni az ügyet, nem egyetlen ember meghurcolását követeli, hanem megpróbál általánosabb következtetéseket, hasznosítható tanulságokat levonni az esetből.

Az például egy örvendetes fejlemény, hogy az úszószövetség a jövőben nem engedi majd bulizni verseny után a sportolókat?

Az éppen nem. Inkább intézményes mechanizmusok bevezetésére gondolok. Ilyen volt például, hogy az ELTE-n a gólyatábori erőszakbotrány hatására sikerült keresztülvinni egy összegyetemi kutatást, majd bevezetni az egyetemi ombudsman intézményét, amelyhez az érintettek fordulhatnak hasonló esetekben. Ez érdemi következmény. Wladár Sándor, az úszószövetség elnöke viszont szerintem kifejezetten téves következtetést vont le az ügyből, amikor azt mondta, hogy eltiltaná az úszókat a bulizástól. A feministák ennél sokkal jobban bíznak a férfiakban: tudják, hogy nem ösztönlények, és képesek változni. Kenderesi ügyéből ne általánosítsunk, ne mondjuk azt, hogy minden férfi meg akarná fogni ismeretlen nők fenekét, másrészt nekik is meg kell tanulniuk ellenállni a kísértésnek, elvégre felnőtt férfiak. Menni fog. Mi, nők is látunk elég sok szép férfifeneket, mégsem jut eszünkbe, hogy megfogjuk. És nem azért, mert ne éreznénk kísértést olykor. A különbség az, hogy a fiúknak azt tanítják, az idegenek kéretlen fogdosása „belefér”.

Ha ez edukációs feladat, akkor felnőtt férfiakkal már nem lesz könnyű megértetni.

Alapvetően optimista vagyok, de a legfiatalabb generációnál kell kezdeni a dolgot, és intézményesített formában, például beépíteni az erkölcstanórák tananyagába. A lányoknak meg kell tanulniuk, hogy képesek legyenek vonalat húzni, hogy mi az, amit nem kell hagyniuk, hogy adott esetben ne blokkoljanak le, ha zaklatják őket, de azt is, hogy attól, ha kellemetlen számukra egy fiú közeledése, az önmagában még nem jelenti, hogy a csábító biztosan átlépett egy határt. A fiúk legfontosabb leckéje, hogy nem foghatják meg rögtön azt, ami megtetszik nekik. Meg kell érteniük, hogy a lányok testi integritáshoz való joga felülírja a fiúk fenékfogdosási késztetését. Mindenképpen túl kell lépni azon a mentalitáson, miszerint a férfiak már csak ilyen nyomulós lények, ilyennek kell elfogadni őket, a nőknek pedig el kell tűrniük, ha szexuális tárgyként tekintenek rájuk. Vagyis ha edukáció, akkor ezt társadalmi szinten kell megvalósítani, nem hiszem, hogy az egyes emberek nyilvános nevelgetése lenne a feladat.

Akkor ez hosszú időbe fog telni.

Talán lassúnak tűnhet ez a folyamat, de ne felejtsük el, hogy Magyarországon 1997-ig nem szankcionálta jogszabály a házasságon belüli nemi erőszakot. Volt olyan képviselő, aki a parlamenti vitában arról elmélkedett: ha nem szexelhet a feleségével, amikor csak akar, akkor minek vegye el? Folyamatosan figyelni és lobbizni kell, hogy ha az élet azt igazolja, hogy egy adott határ rossz helyen van meghúzva, akkor azt egy jogszabállyal vigyük odébb. Ugyanakkor tény, hogy kevesebb gond van idehaza a jogszabályok megalkotásával, sokkal több az alkalmazásukkal.

Mindenki egyetért abban, hogy arányosan kell kezelni a Kenderesi-ügyet: az úszó olyan szankciót kapjon, amit ténylegesen megérdemel. Na, ez tűnik a legnehezebbnek.

Minden ilyen ügy tele van arányossági-aránytalansági kérdésekkel. Különbség van szeméremsértés és erőszak, de erőszak és erőszak között is. Tisztázzuk rögtön: büntetőjogi értelemben egy másik ember fenekének megfogása nem szexuális zaklatás vagy erőszak, hanem szeméremsértés. Ettől persze még érdemes alaposan körbejárni az esetet, levonni a tanulságokat, de világossá kell tenni, hogy nem összevethető például a szintén az úszósporthoz köthető Kiss László-üggyel, ahol tényleges nemi erőszak történt. A nemi erőszak súlyos ügy, viszont jóval kevesebben követik el, mint a szeméremsértést, ami gyakran előfordul. Nem véletlen, hogy a Kenderesi-ügyre az utca embere általában úgy reagált: ilyen bárkivel előfordulhat, nem nagy ügy, nincs itt semmi látnivaló. Ez annyiban igaz, hogy a fenékfogdosásnál sokkal súlyosabb probléma például a családon belüli erőszak ügye, miközben ezekről az esetekről csak akkor beszélünk, ha már vér folyik.

Továbbra is az a kérdésem: mi az arányos szankció? Az egyik szélsőséges álláspont szerint el kellene tiltani a versenyzéstől, a másik végletet a teljes felmentést jelenti.

Egyik állásponttal sem értek egyet. Újra és újra fel kell tenni a kérdéseket: hogyan változnak az egymáshoz közeledés szokásai, szabályai, hogyan tolódnak el a határok, miként változnak a flörtölések? Ha a szélsőséges álláspontok képviselői bunkósbottal ütik egymást, abból aligha lesz megértés. Ha az ilyen esetekben megbélyegző módon beszélünk, és azt állítjuk, hogy egy felvilágosult álláspont áll szemben az elmaradottsággal, a nyitottság és a nők tisztelete a mucsai macsósággal, akkor pont a lényeg sikkad el, és épp azokhoz nem jutunk el, akikhez szeretnénk.

A sarkos vélemény káros?

Nem erről van szó. Inkább úgy fogalmaznék: ki kell mondani, hogy az erőszak bűn, és tilos elkövetni, ám az, hogy pontosan mi minősül erőszaknak, folyamatos vita tárgya. Például ha a lányokat arra szocializálják, hogy „a fiúk már csak ilyenek”, akkor nem feltétlenül fogják felismerni, ha valami „nem oké” történik velük. Ráadásul az erőszak fogalmát eltérően értelmezik a jogvédők és az átlagemberek. A köznyelvben az számít erőszaknak, ha fizikai atrocitás történik, valaki megüti, megpofozza a másikat. Kevesebben vannak, akik szerint az érzelmi bántalmazás is az erőszak egyik formája.

Mit lehet kezdeni azzal, hogy az aktivisták, a politikusok és az átlagemberek mást és mást értenek az alapfogalmakon?

Ez valóban probléma. A feministák által használt kifejezések – mint például a szexizmus, a nőgyűlölet, a férfierőszak, a férfiuralom, az áldozathibáztatás – nehezen értelmezhető és túl erős kifejezések az átlagemberek számára, ami dacos ellenállást is szülhet. Azt is megértem, ha valaki a Kenderesi-ügyet azért tolja el magától, mert a saját életében sokkal súlyosabb problémák kötik le az energiáit, és az esetről folytatott polémiát luxusvitának tartja.

Kenderesi ügye óta két újabb eset borzolja a kedélyeket: Donáth László evangélikus lelkészt, volt MSZP-s parlamenti képviselőt, és lányát, Donáth Anna momentumos EP-képviselőt is megvádolták szexuális zaklatással. Ezek az ügyek összevethetők Kenderesi esetével?

Nem szabad összemosni az ennyire eltérő súlyú ügyeket. Donáthéknál egyelőre annyi a bizonyos, hogy megkérdőjelezhető hitelességű propagandaoldalak közöltek névtelen információkra épülő vádakat, egyértelmű politikai céllal. Donáth Lászlóval kapcsolatban súlyos vádak merültek fel, a rendőrségi nyomozás feladata ennek utánajárni. Ám eddig még semmi kézzel fogható nem derült ki, nekem akkor lesz határozott véleményem, ha valamit megtudunk. De ha egy ilyen vád igaznak bizonyul, akkor mindenkinek félre kell tudnia tenni a politikai szimpátiáit, mert ilyesmi bárkitől elfogadhatatlan, és egyenlő mércével kell mérni. Donáth Annával szemben nem történt feljelentés, így a névtelen vádnak nehéz hitelt adni. Fontos volt, hogy a #metoo nyomán nők tömegei ki merték mondani névvel, ami velük történt, ugyanakkor az online nyilvánosság működése arra sarkall, hogy bemondásra elhiggyünk bármilyen vádat. Ez nagyon rossz irány, és ezt aknázza most ki a propaganda. És szögezzük le: szexuális ajánlatot tenni önmagában nem bűn. Hogy valakinek ez nem esik jól, az még önmagában nem bizonyíték arra, hogy szexuális zaklatás történt.

A fiatalabb generációk nem értik meg könnyebben ezt a problémát?

Egymással ellentétes folyamatok egy időben hatnak a fiatalokra. Részben talán fogékonyabbak a szexuális erőszak problematikájára, másfelől olyan hatásoknak vannak kitéve, amelyek az idősebb generációkat még nem érintették. A nemzetközi kutatások kimutatták, hogy egyre fiatalabban – a tízes éveik elején – jutnak egyre erőszakosabb jellegű pornográf tartalmakhoz a világhálón, amelyből a fiúk és a lányok azt tanulják meg, hogy a szexnek alapvető része a nők kiszolgáltatottsága, a velük szembeni erőszak. Azt keresik a saját életükben, hogyan tudnának megfelelni a pornóban ábrázolt szélsőséges szerepeknek. Mindez gyakorlatilag újratermeli a szexuális erőszakot.

Ment-e előrébb a világ és Magyarország a #metoo kampány hatására?

Ezt nehéz megmondani. Kevés kutatás áll rendelkezésre a #metoo kampány hatásairól, de ami elkészült, azt mutatta, hogy a nők nagyobb arányban tartották fontosnak és hasznosnak a mozgalmat, mint a férfiak. A #metoo-t övező vitákban számos férfi ismerte el, hogy korábban fogalmuk sem volt arról, milyen sok nőismerősüket érte élete során szexuális zaklatás, ez ugyanis csak a nők között volt visszatérő beszédtéma. A Republikon még 2017 végén készített egy felmérést, s abból az derült ki, hogy a magyar társadalom kevesebb mint 20 százaléka hallott egyáltalán a #metoo mozgalomról, ráadásul észrevehető volt a különbség az iskolai végzettségnél: a legfeljebb 8 osztályt végzetteknek alig 12 százaléka hallott a kampányról, az egyetemet végzettek közül viszont 31 százalék. Az is nyilvánvaló, hogy például – a rendőrségi gyanú szerint – az önkormányzat alkalmazottját zaklató tyukodi polgármester esete sokkal kisebb port vert fel, mint Kenderesi botránya, holott ott nem fenéksimogatásról van szó. Vagyis hiába reagál érzékenyen a média a hírességeket érintő szexuális visszaélésekre, az átlagemberek környezetében előforduló erőszakra továbbra sem fogékonyabb, mint évekkel ezelőtt. Ráadásul még mindig gyakran emlegetik a médiában a párjukat féltékenységre hivatkozva bántalmazó vagy meggyilkoló férfiak tettét „szerelemféltésként”, holott ezzel a mentegető-felmentő megfogalmazással semmilyen brutalitás sem indokolható. A szerelmüket valóban féltő férfiak nem verik meg a párjukat. A bántalmazó párkapcsolatokban egyébként a nők továbbra is kiszolgáltatottak, a gyakorlatban nem kapnak több segítséget, mint korábban. A #metoo mozgalomtól függetlenül nem zárhatjuk le a szexuális zaklatásról és erőszakról folytatott közéleti vitákat. Az csupán egy mérföldkő volt egy folyamatban. Fáradságos, kőkemény munka áll még előttünk. / Cseri Péter