nagyhír

Hát, mit mondjak, finoman szólva is furcsa nap volt ez a mai. Visszatért az ifjúságom. Hetek óta titokban szervezzük, hogy a Hősök terén méltó módon megemlékezhessünk Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 30. évfordulójáról. Hetek óta konspirálunk, éppen úgy, ahogy ’89 előtt tettük, tették, hogy ne jusson a hatalom tudomására, hogy a nemzeti gyász napján szeretnénk felidézni a 30 és 61 évvel ezelőtt történteket, szeretnénk fejet hajtani az áldozatok előtt, és tiltakozni a sok tízmilliárdot felemésztő hazugságkampány ellen, amelynek célja ’56 történetének meghamisítása, a hősök és áldozatok emlékének meggyalázása. Hetek óta azon dolgoztunk, hogyan tudjuk megszervezni titokban ezt az eseményt úgy, hogy a nyilvánosságban semmi ne jelenjen meg róla. Mert ez a „bátor” hatalom, amely harmadosztályú örömkoncerttel kívánta az emberek fejéből kiradírozni az újratemetés emlékét, mindenféle más rendezvényt, eseményt megtiltott a Hősök terén, nemcsak mára, hanem már napokkal ezelőttre is. Így azután hiába akartuk bejelenteni a néhány perces néma megemlékezést, nem kaptunk rá engedélyt. Mi azonban nem akartuk feladni, ezért „titkos riadóláncon” keresztül mozgósítottuk barátainkat, szigorú titoktartást kérve tőlük. A hatalom azonban természetesen tudomást szerzett a szervezésről, és a Szerb Követség környékét, ahová eredetileg terveztük a találkozót, gondosan lezárták. Az épületet kordonnal és rendőrsorfallal vették körül, de ez inkább nevetséges, mint félelmetes volt. Vajon mitől féltek? Hogy megrohamozzuk? Esetleg „menedékjogot kérünk”, mint 1956. novemberében :)? Amikor a földalatti lépcsőjén igyekeztem felfelé, hallottam, hogy két rendőr arról beszél, hogy „na, jönnek a fekete ruhások… nincsenek sokan”. Nyilvánvaló volt, hogy felkészültek a fogadásunkra, bár szegények jól láthatóan nem értettek semmit az egészből. Csak annyit tudtak, hogy mi vagyunk az ellenség. Azt nem gondoltuk, hogy majd minket is gumibotoznak, mint többek között Orbán Viktort 1988. június 16-án, de attól tartottunk, hogy megakadályozzák a megemlékezést. És ez már önmagában hátborzongató. Ki gondolta volna harminc évvel ezelőtt, hogy egyszer majd odajutunk, hogy nem engedélyezik, hogy megemlékezzünk a rendszerváltás hajnalának ikonikus eseményéről? Kinek jutott volna eszébe, hogy a rendőrség újra azokat fogja ellenségnek tekinteni, akik a mártírok emléke előtt szeretnének fejet hajtani, és persze gyászolni az ellopott harmadik köztársaságot? Házilag sokszorosított cédulákat osztogattunk az érkezők között, amelyeken a titkos forgatókönyv volt. Végül fél hétkor felsorakoztunk szemben a Műcsarnokkal, kifeszítettük a molinót, amely az újratemetés arculatát idézte fel, és ott álltunk néhány percig néma csendben. A sors fintora, hogy a készülődő koncert hatalmas színpadán éppen a Himnusz szólalt meg, mintha mi rendeltük volna meg. Hát így járnak azok, akik a Himnuszt is hangbeállásra használják. Néhány perc múlva feloszlottunk, a koncertre érkezők láthatóan teljes értetlenséggel csodálkoztak azon, hogy mi történik. Elindultunk hazafelé néhányan az Andrássy úton, egy hajléktalan férfi azonban őszinte érdeklődéssel megállított bennünket, és megkérdezte, hogy miért vagyunk mindannyian gyászruhában. „Hát mert ma a nemzeti gyász napja van” – válaszolta valaki közülünk. Először elcsodálkozott, majd „ja, tényleg”, mondta, és utunkra bocsátott.

Vásárhelyi Mária Facebook-bejegyzése június 16-án.