Mit rontottunk el nyolcmilliárdnyian?

Február óta dúl Európában a járvány, némi rutinunk lehet benne. Nem fél? Kezd beleszokni?

Mibe kellene beleszokni? Almádiban lakom, itt nincs nagy forgalom, az emberek fegyelmezettek, járványok mindig voltak és mindig lesznek. Alkalmazkodni kell. Hát alkalmazkodom.

Nincs „bűntudata”? A korosabb nemzedékhez tartozik. Ők a járvány – ha nem is okozói –, de kiemelt célpontjai.

Miért lenne bűntudatom? Nyolcmilliárd embernek lehetne bűntudata.

Mit rontottunk el – nyolcmilliárdnyian?

Sok mindent. Túlhajtott termelés mellett túlhajtott fogyasztási rendszerben éltünk. Az ember nem korlátozza szaporodását, elavult fogyasztási rendszerben osztja el a javakat. Nem elég ennyi?

Mitől elavult a fogyasztási rendszerünk? Ezzel a jelzővel társítva nem hallottam.

Hát… Aki nem dolgozik, ne is egyék. Tudok hasonló közmondásokat mondani. A jelenlegi technikai viszonyok mellett ennivalóval mindenkit el tudunk látni. Aki a technológiai szerkezet csúcsán van, sok milliószor annyit kap, mint aki a legalján. Ennél rosszabb elosztási rendszer nincsen. Az ősi, vadászó közösségek szemléletétől teljességgel idegen lett volna.

Miként tudnánk korlátozni ösztöneinket, szaporodási szokásainkat?

Kína például megmutatta, lehet tenni egy s mást.

Maga az eljárás, a tiltás, a korlátozás, nem szimpatikus. És vannak következményei is. Nyolcvan-százmillióval több férfi él Kínában, mint nő. Van egy kis nőhiány. A pár nélkül maradóknak ez nyilvánvalóan szenvedés.

Következményei mindennek vannak. Az emberiség történetének hosszú periódusaiban a nők 1,3–1,1 arányban többen voltak, mivel a háborúk, a vadászati technikák jobban fogyasztották az urakat, mint a hölgyeket.

Ha bűntudatunk nincs is, a légkör szomorkás és zaklatott. Utcai pofozkodást egyszer láttam, mikor egy gyermekes apa felpofozott egy idős férfit, mivel az köhögni merészelt. Magyarországon ennyire vérmes a hangulat?

Nem tudom, a média nyilvánvalóan torzít. Inkább azt látjuk, hogy akik a médiát szerkesztik és vezénylik, milyen hangulatban vannak. Azokról, akik nem tartoznak ebbe a szűk csoportba, fogalmunk sincs. De hát megértem, járvány tombol, a vírusról mindennap írni kell valamit. Hogy hányan lesznek öngyilkosok, hogy évente ezerötszázan halnak meg közlekedési balesetben, arról hang nincs.

Merkely professzor mondta a minap, ez a kritikus 2020-as év a halálozási statisztikákat tekintve eddig kifejezetten kedvező.

De erről nem ír senki. A glóbuszon hetente körülbelül egymillió ember hal meg. Ehhez kell viszonyítani a néhány ezer Covid-áldozatot. Amikor 1350 körül Angliában pestis tombolt, a lakosság ötven százaléka halt meg két-három hónap leforgása alatt. Az valóban demográfiai katasztrófa volt. A járvánnyal szemben teljesen védtelenek voltunk. Hogy a koronavírussal foglalkozik a glóbusz, viszonylag új jelenség. Ezért lett igazán fontos, nem azért, mintha ettől valami jobban vagy rosszabbul menne. Ez az első olyan, tömegek által kikényszerített viselkedésmintázat, ami a világot felkavarja, függetlenül attól, hogy mekkora a folyamat valódi súlya. Nyilvánvaló, hogy annak, aki meghal, és persze a családoknak, ez katasztrófa. És bennünket is érint, mert együtt érzünk velük.

Önmagában a tény, hogy megkaphatjuk, frusztrál bennünket is.

És elüthet a villamos, leszakadhat az autópályahíd, mint Torino környékén. A fertőzés okozta halál valószínűsége ezeknél nem nagyobb. Természetes, hogy az ember aggódik maga és szerettei miatt. Én nem vagyok aggódó típus. Velem is történhet mindenféle kellemetlen dolog, ezek egyike nyilván a vírus. Örvendezhetünk azon, hogy a fertőzési szám csökken, aggódhatunk azon, hogy egyre nagyobb. De az egészséges életszemlélet nem abban nyilvánul meg, hogy számokat böngésszünk. Magánvélemény, de nem kellene annyit foglalkozni az egésszel. A maszkot fel kell venni, a buszon nem illik köhécselni. De nem kellene az emberek agyába a veszélytudatot beültetni.

Miközben a vírusnak vannak járulékos hatásai. Pénzügyi összeomlás, állásvesztés, lecsúszás.

Ezek valóban fontosabbak. A családok nem a vírustól mennek tönkre, hanem a gazdasági hatásaitól.

Felfoghatnánk a dolgot úgy is, hogy mindenkinek kijár kétévente pár hónap pihenés. Vannak olyan szellemi restanciái, amiket most pótol?

Érdekes módon nincsenek ilyenek. Az ember szereti rítusait megszokott környezetében gyakorolni. Nem jó, ha nem történik semmi, az sem jó, ha sok minden egyszerre történik velünk. Az egészséges polgárban ez kiegyensúlyozott rendszert alkot. Ha ez felborul, ha otthon kell maradni, vagy kétszáz kilométerrel arrébb kell dolgozni, az a legtöbbünket megvisel.

Egyesek máris azt kutatják, miként lehetne a történetet minél előbb lezárni. Hogy lehet elérni, hogy a biznisz beinduljon, csörögjenek a pénztárgépek, üzemeljenek a repülőterek. Mások szerint éhínség, forradalom, terror, vallási hisztéria várható. Van mértéktartó forgatókönyvünk is?

Nyilván. Egy szabolcsi kis faluban kit érdekel, hogy működnek-e a repülőterek? Kinek jutna eszébe világkatasztrófáktól félni?

A politikusoknak. Nekik nagyon is számít, működik-e a rendszerük, rendben befolynak-e az adóbevételek.

Az ország vezetőinek lehetnek ilyen problémáik. Oldják meg, azért kapják a fizetésüket. De az emberek különböznek. Az egyik miniszterelnök, a másik bérelszámoló, a harmadik középtávfutó. A média képeket vetít elénk arról, melyek a legfontosabb dolgok. Az előző átkosban az volt fontos, hogy zajlik a termelés, vetnek, aratnak, ömlik az acél. Valójában dögunalom volt az egész. Jött a kapitalizmus, a papírok mozgása, az árfolyamok változása, pártok intrikája. Ki a fenének fontosak ezek? A járványról lehet modelleket csinálni, egyeseket ez talán érdekel is. De a dolgokat eltorzítani, csak a járványra fókuszálni akkor érdemes, ha képesek vagyunk a problémát megoldani. A tömeg ebben nem tud segíteni. A járványt napirenden kell tartani, a szabályokat hasznos sulykolni. A többi szemfényvesztés.

Tudós emberek mondogatják: ez valóban járvány? Egy nagy járvány komoly dolog. Mire való az apokaliptikus a hangulat?

Én is azt gondolom, hogy ez „kis járvány,” még akkor is, ha kellemetlen következményekkel jár. Ha a teljes populációt nézzük, kizárólag a statisztika szemüvegén át tehetjük. Ott nincs könyörület, számok vannak. Ez két különböző szint. Ha alulról megyek fölfelé, számokat nézek, ha a konkrét élethelyzetekhez közelítek, borzalmakat láthatok. Ha szerveződési szinten vizsgálódunk, kizárjuk az egyéni szempontokat. De nem mondhatjuk, hogy X. Y.-t elütötte az autó, de nyugodjunk meg, éves szinten kevés gázolás történt.

Gazdaságtörténészek becslése szerint a várható hét-kilenc százalékos visszaesés megegyezik a második világháború romlásának mértékével.

Lehet, hogy tényleg így van. Mellékesen jegyzem meg, tízszázalékos visszaesés ma és akkor közel sem azonos. Abban az időben a termelés nagyobb hányada volt létszükséglet. A mai, feltupírozott termelési rend tízszázalékos vesztesége – bár a megszokott üzletmenetet zavarja – nem olyan érzékeny veszteség, mint a háború vége, mikor nem kaptunk zsírt, cukrot, lisztet, tűzifát, cipőt, citromot. Emlékszem, apám zsákkal a vállán kabátokat cipelt vidékre, hogy a holmit krumplira becserélje. A mostani veszteség súlyos, de mégsem olyan súlyos.

A tiszti főorvosi sajtótájékoztatókból, a számok tömegéből azt veszem le, bizonyos értelemben alkalmasak a valóság elfedésére.

Hadd keljek a tájékoztatók védelmére. Hogy mindenki viseljen maszkot, méltányolható kérés, de nem feltétlenül racionalitás kérdése. Azt kell elérni, hogy érzelmileg fogadja el a közösség a kialkudott hiedelmet.

Rájuk kell ijeszteni?

Sajnos igen. És mivel lehet legjobban ijesztgetni? Azzal, hogy szörnyű állapotban lévő betegeket mutatok. Annak valószínűsége, hogy a bajt megkapod, szerencsére csekély. Mégis el lehet vele érni, hogy a maszkviselők aránya kilencvenszázalékosra nőjön, és akkor a szakértők szerint ez nagy eredmény. Harminc százalékkal csökkenthetjük vele a fertőződés mértékét. Akit nem érdekelnek a tudomány bizonytalanságai, azokat érzelmileg kell megragadni.

Ez komoly dilemma. Igazat mondani, befolyást gyakorolni?

Bizonyos esetekben el kell dönteni, minden eszközt felhasználunk-e a jónak vélt cél érdekében, vagy szabad folyást engedjek-e a történetnek. Ahhoz, hogy a dolgokat az emberek belátására bízzuk, fegyelmezett és megbízható népesség kell. A svéd eljárást mondják ilyennek. A halálos kór ott is a szociális otthonokban tombolt, az emberek mégis elfogadták, hogy maszkot kell hordani, nem kellett büntetni, fenyegetni. Cserébe megúszhatják jóval kisebb gazdasági veszteséggel.

Próféták mindig voltak. Bill Gates tanulmányát emlegetik, aki 2017-ben megjósolta, harmincmillió embert nyelhet magába egy örvénylő kór.

Ez egy TED-előadáson hangzott el. Az előadó influenzaszerű, cseppfertőzéses betegségről beszélt. A H1N1 feltűnése még túl közel volt. Azt mondta, öt éven belül lesz egy újabb fertőzés. És lett is.

Ön nem számított erre?

Ilyesmiről nem szoktam gondolkodni. Ha kérdeznek, azt mondom, valószínű. Azzal, hogy emberiség a fél bioszférát kiirtotta, nyolcmilliárdos létszámával beterítette a bolygót, a vírus terjedéséhez minden feltételt biztosított. Az a csoda, hogy a rendszer még működik. Biológiailag érthetetlen, miként tudta az ember a fertőzés szintjét máig alacsonyan tartani.

Hogyhogy nem az ebola lett a befutó?

Az ijedelem nagyobb lenne, az biztos.

A járványok királya máig a pestis. A másik a spanyol nátha. A mi járványunk jóval enyhébb, következményeiben mégis kiszámíthatatlan.

Ha jól emlékszem a spanyol náthának tizennégymillió (mások szerint húszmillió!) áldozata volt, ám a Földet negyedannyi ember lakta. Ha a veszteséget arányba állítanánk és felszoroznánk, egy most dúló spanyolnak hetvenmillió halottja lenne. A spanyol nátha azért volt fontos, mert a világ egésze tudott róla. Igaz, akkor ez még csak újsághír volt. A mi vírusunkat egy kicsit „túlszeretjük”, miközben rémüldözünk tőle.

És jól viselkedünk? Professzor úr tanácsolta, hogy viselkedjünk rendesen, vezetőink intelmeit tartsuk be. És reménykedjünk.

Most is ugyanezt tudom mondani. El kell fogadnunk a kialkudott normákat, jobb, ha most együttműködünk, mert nincs kellő rálátásunk.

Azoknak van, akik a normákat hirdetik?

Arról beszélek, amit tudhatunk. Ahhoz, hogy önálló döntést hozzunk, információk kellenének. Látni kellene, miként járnak el a szomszédos országokban. És ha ezzel megvolnánk, a szakértők három-négy eltérő megoldást javasolnának. Azok közül kellene a legjobbat kiválasztani. És akkor jön a politikus, aki azt mondja: nem csak a járvánnyal kell foglalkoznom, más szempontjaim is vannak gazdasági, társadalmi gondok. Nem is beszélve újraválasztásomról.

Ami a legfontosabb.

Kivételesen meg kell védenem pártunkat és államunkat. Valami döntést végül is hozni kell, és nem biztos, hogy ha mi döntenénk, jobb lenne. A döntés, amit hoznak, remélhetően tűrhető lesz. Nem örül mindenki, az ellenzék nyilván azt mondja, coki, de ez a dolgok rendje. Nyilván sok volt a tizenhatezer lélegeztetőgép, de ha kétezer lenne, rosszabb lenne. És drága volt. Istenem, nagy volt a tolongás, mindenki ilyet akart venni, nem ismerték az árakat. Itt van, vegye, vigye.

Ha az ember a várost járja, valami belenyugvó, alázatos döbbenetet lát. Az emberek bíznak és félnek. Mi az, amiről az ember járvány idején sem mondhat le?

Mindenkinek szüksége van táplálékra. Lakni is kell valahol. Fontos, hogy legyen elfoglaltsága, mert ha az hiányzik, őrültségeket követ el. Felborogatja az autókat, felgyújtja az utcán heverő hajléktalanokat. Amikor a hatvanas években előre tört a robottechnika, és a vezetők ijedezni kezdtek a várható munkanélküliség miatt, felzárkózott a szolgáltatóágazat. Mondhatjuk, a rabszolgaság fedett formája. Azért kapok részt a javakból, mert valakinek szolgálatot teszek. Az is fontos, hogy az embernek legyen státusza. Elismertsége, tehetsége. Érezze is a tetszést. Ezért sokat hajlandó tenni. A tehetségkutató műsorok, amelyek arról szólnak, kiből lehet jobb énekes, hasznosak. Erről szólnak a nagy versenyek is, olimpiák, világbajnokságok. Aki a stadionban szurkol szintén abban él, hogy az ő csapata, az ő státusza a legjobb. Meg lehet oldani a táplálkozást, a lakhatást, a foglalkoztatást, de a státuszra külön ügyelni kell.

Erről is beszél, mikor az alapjövedelem eszméjét említi?

Egy ideig bolondnak gondoltak, mikor alapjövedelemről beszéltem. Munka nélkül? – kérdezték. Sajnos hozzá kell szokni, a munka egyre inkább kitüntetés. Ha kétszáz év múlva lesz még emberiség, azért fognak versengeni, hogy a szakmát, amelyet évek küzdelmével tanult ki, gyakorolhassák.

Létalapú támogatás, közmunka néven ma is létezik.

A szegénység egyfajta kultúra. Ha valaki öt-tíz évig él benne, nem tud többé kilépni onnan. Bele lehet fagyni. Az ember igényli, hogy átlássa, mire ez az egész, mi a szerepe benne. A hazafias szólamok ezért is fontosak, elhivatottságot, energiát adnak. Ez bonyolult dolog, nem is a politika, hanem a szociális antropológia tárgya. Amíg a csoport fennmaradása, vadászat és jóllakás volt a cél, nem létezett ilyesmi.

A járványkezelésben mi az elfogadott stratégia? Hagyni kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, vagy az életet le kell fagyasztani?

Van rá amerikai példa. New Yorkban lakosságarányra bontva ötször annyi a beteg, mint Seattle-ben. Seattle önkormányzata decemberben a járványügy kezébe adta az intézkedési jogokat. Elrendelték a karantént, a maszkot. New Yorkban, mikor a járványügyi osztály mozgolódni kezdett, a polgármester fölháborodott, megtiltotta a nyilatkozatokat, mert ebben kampánytémát látott. Tétele szerint ő a szegényekkel van, a járványt a multik okozzák. Nem engedte, hogy a diskurzus kibontakozzon. Mára kiderült, mennyire felkészületlenek. Az árat halottakban fizetik meg.

Világjárvány ellen csak a világ tud védekezni. Önmagukban az egyes államok megoldásai mit sem érnek?

Az államnak is szüksége van hatékony szerveződésekre, amelyek gyorsan lépnek fel, ha baj van. Dél-Korea vagy Kína meg tudta oldani. Vuhanban el lehet rendelni, hogy két hétig ne lépjen ki az utcára senki. Aki kiment, bevitték. Ez eredményes volt, de Nyugat-Európában, Amerikában bevezetni képtelenség.

Járványok és válságok nemcsak kárral, hanem épüléssel is járnak. Kisöprik

a leromlott technikákat, fennmaradnak az életképes rendszerek.

A katasztrófáknak valóban van tisztító, újító szerepük. Lehetne azon gondolkodni, hogy olyan technikákat vezessünk be, amelyek megfogják a pazarlást, magukban foglalják a termelés észszerű csökkentését. Nem mindig „az új a jó”, ahogy Amerikában mondják. A régi a jobb, már kipróbálták. Le kell szoktatni az embereket arról, hogy ha valami kimegy a divatból, kidobálják. Kísérletet sem tesznek arra, hogy megjavítsák. Vissza kell szorítani a reklám ostoba kultuszát, amely a társadalmakat esztelen vásárlásra készteti.

Miközben sokan megélnek a reklámokból.

Ennek megfizetjük az árát. A turizmus is tékozló ágazazt. Hány millió ember hány tonna kerozint éget, hogy sokszor látott épületeket fotózgasson? Azt sugallják, neked is oda kell menned, mert az az igazi. Valaha voltak nagy felfedezők, korszakos utazók. Ma már mindenki utazik, és nem lett ettől se kulturáltabb, se műveltebb. Ezek pazarló hiedelmek. A járvány bebizonyította, hogy a turizmussal is föl lehet hagyni. Egy sereg hasznos dolgot kell kezdeni. Mert máshogy kell a járvány után élni.

Kérdés, mi az a máshogy.

Egy apró példa. A rendszerváltás előtt három-négy évvel kiderült, a panelházak alagsoraiban tiszta, jól fűtött helyiségek vannak. Fiatalok között indult a mozgolódás, az alagsorban klubokat, sportköröket lehet szervezni. Futótűzként terjedt a dolog, amikor a pártközpontban ráébredtek, hogy négyezer pinceklub működik. Négyezer ügynököt nem lehet négyezer helyre hirtelen beépíteni. Betiltották az összeset. Ez a régi rendszer kultúrapusztító mániája volt. Elveszett egy halom önszerveződő közösség, bizonyítva, hogy minden társadalom saját múltjának rabja.

Végül persze fel kell tenni a kérdést: mikorra várja a „nagy félelem” végét?

A jövő év közepére talán lesz vakcina is. Hogy azután mi következik, nem tudom. Nagy kérdés, képes-e a világ új életformát kialakítani. / Buják Attila