Mit ér egy rokkant huszár?

Semmit. Számos a tanulság. Ne válasszunk történetünk hősének olyat, akinek magának külön, masszív mitológiája van, mert az efféle személyt csak önkörében tudja mozgatni az alkotó. A tulajdonságai le vannak határolva. Nincs gyáva Akhilleusz, tompa Odüsszeusz, emberbarát Káin, honvesztő Árpád, impotens Rómeó.

Ülünk az (el)nézőtéren, és nem tudjuk megbocsátani, hogy a jelen film számára Casanova történetét elfelejtették megírni. Eljátszani dettó. Megrendezés helyett csak berendezték: bútorok, ruhák, belsők rendben. Tehát az ipar: jeles. Ami művészet: értékelhetetlen. Hogy mi történhetne ezek között a díszletek között, az ránk, nézőkre van bízva. Használjuk a fantáziánkat! Ám a szabadulószobaként is működő teremben csak hárman voltunk. És mind futni vágytunk.

A hívószó, a márka, Casanova megérdemelt volna nagyobb ötletelést. Hihetetlenül hiányzott belőle – és sántikáló, langyos unalmából – egy Szerb Antal-i szellem, az, amit jobb híján neofrivolizmusnak szoktak nevezni. Ha valahol lehetne dramaturgiai szerepe a szemléletnek, hát éppen e rokkant szexkazán történetében.

A bonyodalom szerint ez az Angliába migrált szívtipró beleszeret egy ágyról szakadt lányba, akitől sokan óvják, ám nem boldogulnak egymással. Szerepjátékot javasol hát a céda, és a könyörületes Casanova (annyi női könny felfakasztója) belemegy. (Öregszik, no.) Aztán össze-összesodródnak még a londoni nagyvilági életben, de kikötőre nem lelhetnek. (Mert mi lenne akkor a film alcímével?)

A felbukkanó s eltűnő szereplők minket, nézőket eléggé hidegen hagynak. Mi lesz velük, kik voltak, honnan jöttek, hova távoztak: érdektelen. Mert – sajnos – maga a film az.

A film derekán hőseink limonádét rendeltek maguknak. Nekünk hozták ki!

(Casanova – Az utolsó szerelem. Rendezte Benoît Jacquot.) / Bölcs István