Balek a horgon

Molnár Gál Pétert 2011. július 27-én találta meg holtan a lakásában az élettársa, Sebesi István, és egyik legjobb barátja, Láng Zsuzsa, újságíró. Sebesi erdélyi származású kulturális szakember 21 évig élt együtt a színházi kritikussal. Kapcsolatukat nyíltan vállalták. A tragikus napra így emlékszik: „Erdélyben túráztam, felhívtam Pétert, hogy másnap délután érkezem Budapestre. Reggel újra hívtam, de már nem vette fel a telefont. Azt hittem, levitte a kutyát sétáltatni, üzenetet hagytam neki. Már a debreceni országúton hajtottam, amikor felhívtak a rendőrségtől, hogy Péter meghalt.” „Engem MGP élettársa értesített – folytatja Láng Zsuzsa. – Együtt mentünk be a lakásba, a rendőrök már ott voltak. Péter élettelenül feküdt az ágyán. A halála teljesen váratlan volt.” Az orvosok szerint a halál oka: aorta aneurysma. MGP hetvenöt évet élt.

Láng Zsuzsa a Népszabadságban kollégája volt a kritikusnak, mindig együtt jártak színházba. Azt mondja, MGP mindent tudott a színházról, szakmai kvalitásait azok is elismerték, aki gyűlölték. „Megosztó személyiség volt, sokan rajongtak érte, mások utálták. Nem volt mindig igazságos a kritikáiban. Akadt olyan színész, aki ha a feje tetejére állt, ha a világ legnagyobb alakítását nyújtotta, Péter akkor sem volt hajlandó a nevét leírni. Nem véletlen, hogy amikor kiderült az ügynökmúltja, sokan tapsikoltak: ez a vén szemét most majd mindenért megfizet!”

MGP a halála előtt hét évvel ismerte be, hogy Luzsnyánszky Róbert fedőnéven éveken át jelentett a III/III-as ügyosztálynak, lényegében ugyanazokról a művészekről, akikről a kritikáit írta. „Péter sohasem beszélt nekem arról, hogy ügynök volt – teszi hozzá Sebesi István. – Féltettem őt a következményektől, amelyek elég drasztikusak lettek. Eltávolították a Népszabadságtól, és sokáig sehova sem írhatott. Ez nagyon megviselte. Neki az írás volt az élete.”

Beismerő vallomásában MGP azt is kijelentette: ügynökmúltjával csakis önmagának tartozik elszámolással. Fröcsögtek a kommentelők: „Te jó ég, hogy kik élnek köztünk, ezek miért nem bujdosnak el a fenébe?” „Uram, nézzen a tükörbe, és köpje szembe magát!”

MGP 2004-ben mégis nekifogott Coming out című életrajzi kötetének, amelyben részletesen beszámolt az ügynökmúltjáról is. Úgy tervezte, a memoárt hamarosan megjelenteti, aztán lemondott erről. „Én is azt tanácsoltam neki, hogy ezt egyelőre ne publikálja – magyarázza Sebesi. – Sokan éltek még azok közül, akikről a könyvben írt, és attól tartottam, hogy újabb botrány törne ki. Akkor még a beszervezését nem lehetett távolságtartással kezelni.”

A kritikus a végrendeletében Sebesit nevezte meg örökösének, aki hamarosan visszaköltözött Kolozsvárra. Sok feladata lett MGP hagyatékával. A férfi jelenleg a kolozsvári egyetemen színháztudományt tanul, s odaadta egyik tanárának, Tompa Andrea írónak a Coming out kéziratát, aki azt tanácsolta, mindenképpen ki kell adatni, és segített a kéziratot eljuttatni a Magvetőnek.

A Coming out megírása óta 17 év telt el, de a szerző neve még mindig indulatokat kavar. „Egy színész azt írta nekem: MGP még a halálában is ártani tud, a Facebookon pedig »lebuzizsidózták«. Olyan is akadt, aki azt mondta: »Ez a szemét, rohadt Molnár Gál, de hiányzik!«” – jegyzi meg Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője. Szegő szerint a memoár páratlan kordokumentum, nemcsak a Kádár-rendszer légkörét, az akkori színházi világot mutatja be, hanem a kor melegszubkultúráját is. Nagy emberi drámákba is bepillanthatunk. A másságáról ismert színikritikus valódi szerelemből vette feleségül Ronyecz Mária színésznőt. Elváltak ugyan, de amikor Ronyecz rákos lett, MGP újra feleségül vette, és a haláláig ápolta őt. Szegő János szerint MGP élete a gyerekkorától kezdve folyamatosan törésekből állt, a Coming out egyfajta önterápia is lehetett számára.

MGP baloldali családból származott, a nagyapja Gál Benő szociáldemokrata vezető és a Népszava munkatársa volt. 1944-ben Mauthausenbe deportálták. „Egy napon autó jött érte a barakkhoz. Beszállt. Többé élve nem szállt ki onnan. Gázt vezettek a hátsó ülésbe. Nem büdös zsidóként végezték ki, hanem a szakszervezeti tanács főtitkáraként” – írja róla az unokája. A nagymamájára is emlékezik: „Aprócska, fürge öregasszony volt, akiről szokás mondani, annyi benne az élet, hogy kilencvenévesen baltával kell agyonverni. Kilencvenkettő lett, mire az ágyában puskatussal agyonütötték a Nagymező utcai csillagos házban.” MGP apját munkaszolgálatban gyilkolták meg. Édesanyja a háború után Major Tamás gépírónője lett a Nemzeti Színházban, s fia a gyerekkorában minden idejét a Nemzetiben töltötte. Aztán 1956-ban felvették Marton Endre színházrendezői osztályába, diplomát azonban dramaturgia szakon szerzett. Majd a Népszabadsághoz került. Az ifjú kritikus gyakran látogatta a melegek által is kedvelt szórakozóhelyeket. Munkaterepei voltak ezek a besúgóknak is, MGP-ről titkos fotókat készítettek. Nem sokkal később Molnár Gál egy berlini színházi eseményről jött haza, amikor beidézték a rendőrségre. A házmestere jelentette fel őt, megleste az ablakon át, amint a lakásában egy fiatalemberrel ágyba bújt. MGP ellen a vád kiskorú megrontása volt. „A közerkölcsöt megbotránkoztató módon sértő, természet elleni fajtalanság. Tíz évre lecsukják ezért, vagy együttműködik velünk” – közölték vele a rendőrök. És MGP aláírta a beszervezési nyilatkozatot. Csak évtizedek múlva tudta meg, hogy a rendőrök csőbe húzták: amikor megfenyegették, már nem volt érvényben a homoszexualitást bűncselekménynek minősítő törvény. Ráadásul az fiú, aki egy buliban ráhajtott, az erkölcsrendészet felbérelt embere volt. A hatóság gyakran használt meleg prostituáltat, ha közismert homoszexuálisokat akart megzsarolni. „Balek voltam a horgon” – gúnyolja önmagát MGP a Coming outban.

1963-tól 1978-ig jelentett Luzsnyánszky Róbert néven a belügynek. Könnyen megtanulta kijátszani a tartótiszteket, olyan jelentéseket írt, amelyekkel nem árthatott senkinek. Sőt besúgóként olykor olyan éles kritikákat írt a hatalomról, amelyeket a párt napilapjában nem tehetett volna meg. Például a csehszlovákiai bevonulás évében, 1968-ban ezt jelentette: „Mindenkit megrendített és elkeserített a beavatkozás szükségessége. Beavatkozni egy másik – testvéri – ország ügyébe, hadsereget mozgósítani ellene olyan kétségek elé állítja az embert, amit nehezen tud elszámolni a lelkiismeretével.” Jelentéseiben sokszor a színházi élet jobbításával foglalkozott: bírálta az elavult színészképzést, ostorozta a színházakat, amiért nem játszották a modern nyugat-európai drámákat és a hazai kortárs szerzőket sem. Lelkesedett a hatvanas-hetvenes években induló színházi kezdeményezésekért, méltatta az Egyetemi Színpadot, a Stúdió K-t.

Ám amikor sok évvel később ügynökként lebukott, csak nagyon kevesen mertek nyilvánosan kiállni mellette. A kevesek egyike volt Spiró György. Lapunknak elmondta: „1970 elején a Színház című folyóirat szerkesztőségében találkoztam először Molnár Gál Péterrel. Egyetemista voltam még, és kritikákat, színészportrékat írtam a lapba. Tetszettek neki az írásaim. Többször összefutottunk, felajánlotta, hogy külsősként írjak a Népszabadságba színikritikákat. Elvállaltam, azonban fél év után kirúgtak, mert nem úgy írtam, ahogy kellett volna. MGP is jelen volt a kirúgásomnál, gyáván viselkedett. Nem vagyok haragtartó, jóban maradtunk. Sokat tanultam tőle a színházról és a színháztörténetről. Ő ajánlott be 75-ben Marton Endrének, hogy ösztöndíjas drámaíróként szerződtessen a Nemzeti Színházhoz, ahol aztán Major Tamás segédrendezője lettem. Így hát MGP révén kerültem a színfalak mögé, ahová nem vágytam, én csak drámákat írtam eltökélten. Nélküle nem színházi regény lett volna az Ikszek témájából, hanem valami más.”

Spiró hozzáteszi, MGP jelentései nem különböztek a Népszabadságban megjelent írásaitól, sőt azokat is igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni, akiket nem kedvelt. „Elemző írásaival mintha újra meg újra megoldást próbált volna sugallni a kultúrpolitikának. Ez az értelmiségiek örök tévedése Kelet-Európában. Azt hiszik, befolyásuk lehet a hatalomra, miközben csak beszennyezik magukat.”

MGP a memoárjában azt is bevallotta: a Népszabadságnál betöltött szerepét jobban szégyellte, mint az ügynöki tevékenységét. A napilapnak írt kritikáit ugyanis sokan a párt véleményének tekintették. Pedig rossz kapcsolatban volt Aczél Györggyel. „Amikor Aczél a Népszabadsághoz látogatott, Péter inkább elutazott, hogy ne találkozzanak. Ugyanakkor baráti viszonyban volt a demokratikus ellenzék több tagjával, például Kenedi Jánossal is” – jegyzi meg Láng Zsuzsa.

Amikor a kritikus 1978-ban Párizsba utazott, vállalta, hogy mikrofilmen átcsempészi Kenedi egyik kéziratát. Ám valaki besúgta őt, mert a „csempészáruval” lebukott a ferihegyi reptéren. „Nekem MGP később arra tett utalást, hogy valójában le akart már bukni. Meg akart szabadulni a hatalmi helyzetétől, meg a titkosügynöki munkától is, mert már nem bírta lelkileg. De lehet, hogy csak szépítette a dolgot, és más volt a háttérben” – teszi hozzá Spiró.

Mindenesetre MGP tényleg a reptéri lebukásnak „köszönhette”, hogy 1978-ban elbocsátották a Népszabadságtól, és a III/III-as ügyosztály sem tartott tovább igényt a szolgálataira. S noha fix állás nélkül nehéz tíz év következett az életében, a szabadságát visszanyerte. A rendszerváltás idején hívták vissza a már megújult Népszabadsághoz, és azt remélte, az ügynökmúltjára sosem derül fény.

Évekkel később a Kritika című lapban olvasott egy cikket a Madách Színházról, és megdöbbenve talált benne egy idézetet Luzsnyánszky Róbert ügynök jelentéséből. Majd hamarosan megjelent egy botránykönyv: „A rivaldafény árnyékában, a vágatlan Luzsnyánszky-dosszié”. Fonyódi Péter, a Corvina együttes egykori dobosa kutatta ki a Történeti Levéltárban MGP jelentéseit. A történelem abszurditása, hogy az egykori besúgó a könyvesboltban szembetalálkozott a saját egybegyűjtött jelentéseivel.

A legdurvább kirohanásokat Latinovits Zoltán miatt kapta, ugyanis róla is jelentett. Egyszer, 1966-ban. Latinovits akkor a Vígszínház tagja volt, egy szovjet szerző darabját próbálta, de egy dühromában kirohant a próbáról és visszaadta a szerepét. A színészt szovjetellenes demonstrációval vádolták meg. MGP a jelentésében azonban védte őt, és a művész rossz idegállapotával magyarázta az incidenst. Egy későbbi ügy miatt viszont egyenesen Latinovits gyilkosának kiáltották őt ki. A bűne egy kritika volt, amely a színész utolsó szerepéről, a Bozzi úrról szólt a Népszabadságban, s amelyben ezt is írta: „Latinovits föllépése elmarad a várakozástól”. Az előadást 1976 februárjában mutatták be a Fővárosi Operettszínházban. Júniusban Latinovits öngyilkosságot követett el. De vajon egy lehúzó kritika miatt lehet ezért MGP-t felelőssé tenni?

László Ferenc kritikus úgy véli, MGP csupán azt fogalmazta meg, ami amúgy is evidencia volt: Latinovitsnak tényleg nem az énekes-táncos műfaj volt az igazi erőssége. „Másfelől viszont személyesen is ismerte a színészt, tudta, milyen rossz állapotban van, és mennyire fontos számára ez a szerep. MGP néha valóban bántani akart. Nem tudom kizárni, hogy egy-egy bántó kritikájának negatív következményei is lehettek a színészek társadalmi, szakmai helyzetére. Minden kritikusnak szembesülnie kell azzal, hogy a működésével lelki sérüléseket okozhat. Az a dolga, hogy előadásokról írjon, de mások megsértődhetnek emiatt. Bizonyos szempontból MGP jelentőségét mutatja, hogy az összes, kritikusokkal kapcsolatos előítéletet és közhelyet rávetítik és rajta verik le.”

Noha MGP az ügynökmúltjáért nem kért bocsánatot, a memoárjában bevallotta azt is: „Satuba akkor kerültem, ha a rendőrök neveket kérdeztek. Kivel találkoztam külföldön, ki volt itt vagy ott. Hányingerem támadt, ahányszor a legártatlanabb nevet is ki kellett mondanom.”

Vajon árthatott ezzel másoknak? Nem kizárt. Spiró szerint a belügy számára az ügynöki jelentéseiben aligha az volt az érdekes, hogy milyen a megfigyeltek világnézete, ezt amúgy is sejtették. „Az illető kapcsolati rendszere volt fontos, ennek a beárulása a súlyos, főleg az emigránsok hazai kapcsolatai esetében. MGP azt írta, hányingere volt magától. Hát igen. Nem volt nagyon tiszta ember, és nem csak azért, mert besúgott. A tudása, érzékenysége és szellemessége mellett volt benne valami nyúlós. Feltűnési viszketegségben szenvedett, a színpad lett volna az igazi terepe, de nem volt elég tehetséges, vagy talán csak gyáva volt.” Spiró hangsúlyozza: amit a Coming outban leír arról, miként szervezték be, mit és hogyan jelentett szóban és írásban, hogyan zajlottak a találkozások a tartótisztekkel, az egészen páratlan. „Rajta kívül ezt nálunk soha senki nem írta le ennyire tárgyszerűen. Annak idején nekem MGP azt mondta, a Luzsnyászky-dossziéban megjelent jelentések csak a tizede az összesnek. A többi azóta sem jelent meg, felteszem, olyanok érdekeit sértené, akik még élnek.”

Harminc év telt el a rendszerváltás óta, és a múltunkkal máig nem tudtunk szembenézni, Az ügynöktörvény sem született meg. Spiró György szerint nem is fog: „Magyarországon a besúgókat a Bach-korszaktól kezdve minden rendszer védte. Rengetegen érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságok ne derüljenek ki. Itt soha nem lehetett elszámolni a múlttal, és tiszta lappal kezdeni. A második világháború után néhány háborús bűnöst leszámítva főleg olyanokat ért retorzió, akik nem voltak felelősök, az igazi bűnösök megúszták, mert tudtak törleszkedni, és minden rendszer az ilyenekre épít. Nálunk még a faji törvényeket sem vonták tételesen vissza. Viszont mára a besúgóknak nagyjából befellegzett. Nincs már emberekre szükség ahhoz, hogy a hatalom a kapcsolati hálókat feltárja és ellenőrizze. Bárkit bármikor le lehet hallgatni, korlátlan mennyiségben adatokat lehet gyűjteni, digitálisan minden hozzáférhető. Gyanú vagy indoklás sem kell a megfigyeléshez. Nem kell morális kifogásokkal törődni, a technika mindent megold.” / Sándor Zsuzsanna