Menj oda, érezd a szagát, és Krisztust fogod ölelni

– Ferenc pápa világosan látja, hogy korszakos, nagy változás szakadt ránk, és az új kihívásokat még megérteni is nehéz, pedig csak az után reagálhatunk rájuk – mondta a kötet múlt heti bemutatóján Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát.

A Ferenc pápa és az ő ideje lényegében tanulmánykötet, amely egy 2017-es, a pápa munkásságával foglalkozó konferencia előadásait sűríti. Könyvvé Andrea Riccardi, a Szent Egyed Közösség vezetője szerkesztette. Ahogy azt Dobszay János, a HVG újságírója az eseményen kiemelte: a könyv nem szentként ábrázolja a pápát, munkásságának szép számú ellentmondásaira is kitér. A tanulmányokat Sólyom László fordította, aki államfői időszaka után kezdett intenzívebben foglalkozni az olasz nyelvvel. Három évvel ezelőtt úgy döntött, épp akkor, amikor még megírt egy jogi tárgyú szöveget, hogy életének a köztársasági elnöki poszthoz kötődő szakaszát lezárja, immáron mással akar foglalkozni. Egy évvel ezelőtt ajánlotta a visszavonuló Várszegi Asztrik utódjaként beiktatott Hortobágyi T. Cirill figyelmébe a művet, aki azonnal fölkarolta a gondolatot, és a Bencés Kiadó meg is jelentette.

A bencések Ferenc iránti szimpátiája nyilvánvalóan a rokon lelkeken alapul. Ahogy Hortobágyi T. Cirill mondta: a pápa merész evangelizációs stratégiát követ, ami iránt ők maguk is nagy szimpátiával viseltetnek, hiszen „közös nyelvet beszélünk”. A pannonhalmi főapát hangsúlyozta: Ferenc, aki egy kulturális és vallási olvasztótégelyből, a „peremvidékről”, Argentínából, Buenos Airesből jön, ahol többségben vannak a „mások”, megszólítható maradt pápaként is.

Hortobágyi T. Cirill példaértékűnek nevezte a pápává választott Ferenc első gesztusát: meghajolt a tömeg előtt, és azt kérte, imádkozzanak érte. Hiszen Ferenc a missziót helyezi előtérbe, s kínzó a kérdés, hogy képesek-e a végrehajtói szerepben szocializálódó lelkipásztorok követni őt ezen az úton.

Sólyom László is talán ezt a momentumot tartja a legkritikusabbnak Ferenc művében: azt, hogy a klérusba nem ágyazódott be, s olyan ez, mintha „a kormányfő nem érintkezne a kormányával”. Példaként némi profánsággal a néhai Horváth Balázst, a rendszerváltás első belügyminiszterét említette, akit szinte be sem akartak engedni a BM épületébe, mert senki nem ismerte. Hasonlóképpen, Ferenc is maga van öt-hat bizalmasával, s tekintetüket Dél-Amerika felé vetik.

– Ferenc pápa kérdéseket tesz fel, ellenállást vált ki, elbizonytalanít. Megválasztása nem afféle üzemi baleset volt, hanem a Szentlélek inspirációja. Ferenc a mások felé forduló egyházban látja a jövőt – vélekedett Hortobágyi T. Cirill, és ezt Sólyom László meg is erősítette Dobszay János érdemi kérdéseire válaszolva. Mint mondta, oda fordul, ahol az élet, ahol a jövő van.

A beszélgetésben részt vevő Juhász-Laczik Albin, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója ennek kapcsán hangsúlyozta is, hogy Ferenc „mintha már föl is adta volna Európa-ügyét, és inkább csak a perem felé fordulna”. Az igazi kihívást ugyanis – és ebben a beszélgetés valamennyi résztvevője egyetértett – az érzelmi kereszténység jelenti a katolicizmus számára, s nem az elvallástalanodás, hiszen százmilliók kapcsolódnak az új közösségekhez.

Mára már nyilvánvalóvá vált, s ezt számos kutatás támasztja alá, hogy Dél-Amerikában a katolicizmus rendkívül komoly versenytársat kapott az úgynevezett „evangéliumi keresztény” felekezetek részéről. Ennek egyik oka az, ahogy arra Samuel Gregg, az amerikai Action Institute kutatási igazgatója rámutatott egy pár évvel ezelőtt közzétett, Magyarországon az Érted vagyok periodikában publikált tanulmányában, hogy az evangéliumi keresztények, ha úgy tetszik, evangéliumibbak a katolikusoknál. „Sokkal inkább akarnak Krisztusról magáról beszélni, mint a katolikusok, akik – úgy tűnik – sokkal inkább szociális akciók révén remélik elérni a szegényeket” – írja az igazgató, és fölhívja a figyelmet arra is, hogy szociális akciók ide vagy oda, egy, a Pew Research által publikált kutatás szerint az evangéliumi keresztények tevékenyebben foglalkoznak a szegényekkel, mint a katolikusok: munkát találnak az embereknek, kivezetik őket az alkoholizmusból. Vagyis – vonja le a következtetést Samuel Gregg – „Latin-Amerika igazán elkötelezett katolikusai és evangéliumi keresztényei sokkal inkább részt vesznek a valóságos, hús-vér emberek mindenoldalú és vesződséges megsegítésében, mint vallásilag is langyosabb társaik. (…) A Krisztus iránti belső elköteleződésnek konkrét és társadalmilag hasznos lecsapódásai vannak a szegénység enyhítésének területén is.” A professzor fölhívja a figyelmet arra, hogy a katolicizmus dél-amerikai visszaszorulása annak következménye is, hogy – idézzük – „a latin-amerikai katolicizmus nyilvános megszólalásainak jó része sokkal inkább politikai és gazdasági kérdések megfontolását jelentette, semmint Krisztus hirdetését. Sok esetben ez ahhoz vezethetett, hogy akik magát Krisztust keresték, máshol találták meg őt.” A már említett Pew-felmérés szerint az evangéliumi keresztények 81 százaléka nyilatkozott úgy, hogy azért lépett át a katolikusoktól, mert az Istennel való személyes kapcsolatot keresi. Ugyanakkor – mutat rá ezzel kapcsolatban Samuel Gregg – „szociális aktivizmust az ember bárhol találhat. Ami a kereszténységet megkülönbözteti, az Krisztus. Ezt nem hangsúlyozni a katolicizmus összerogyásának biztos útja, amely az egyházat – amint attól Ferenc pápa számos alkalommal óvott – a civil szervezetek egyikévé degradálja.”

Ennek a folyamatnak a kapcsán Sólyom László a kötet bemutatóján keserűen jegyezte meg: önelégülten őrizzük állítólagos védőbástyáinkat, miközben a világ már rég elment mellettünk.

– És ehhez a folyamathoz kapcsolódik a migráció is – jegyezte meg a volt államfő –, ami része a globalizációnak, hiszen Kínába, Dél-Amerikába is folyamatosan érkeznek a migránsok. Ferenc azonban odamegy hozzájuk, amiért gúnyosan migránssimogatónak is nevezik, holott egyszerűen csak nem akarja őket a tengerbe lökni, ahogy ez egy keresztényhez illik. A migránsok pedig Ferenc személyében végre látnak egy hívőt is a keresztények között. Ez az ő módszere: menj oda, érezd a szagát, és Krisztust fogod ölelni – tette hozzá Sólyom László, megjegyezve: sokan hivatkoznak a Szent Ignác nevéhez köthető lelkigyakorlatra, csak Ferenc épp nem a levegőbe beszél, hanem intenzíven meg is éli.

Egy ilyen kötet kapcsán természetesen nem lehet megkerülni a magyar katolikus egyház helyzetét, és a könyvbemutatón Sólyom nem is kertelt: szerinte a magyar klérus állapotát az jellemzi, hogy megvalósult Szent István országa, csak most épp nem tíz falu köteles egy templomot építeni, hanem jobbára egy pap jut tíz falura. A pénzt pedig az állam osztja.

Ráadásul itt van a Kereszténydemokrata Néppárt, amely általában jobban tudja, mi a kereszténység érdeke, mint az egyház maga. A KDNP a pápa szándékától a legtávolabb eső ideológiai párt. Orbán Viktor is azt nevezte meg annak idején a KDNP feladataként – jegyezte meg Sólyom László –, hogy a pártszövetséget lehorgonyozza bizonyos értékekhez, de a horgonyzsinór hossza taktikai kérdés. Erre a mentalitásra mondja a pápa, hogy ne ezt csináljátok, hanem valódi mozgalmat. Csakhogy ez a törekvés – és e ponton érünk vissza a bírálathoz – még törékeny.

Egy-egy népcsoporthoz ugyanis oda lehet menni, ahogy egy-egy városba is oda lehet menni azzal, hogy gyertek, építkezzünk együtt, de ezt országos és annál nagyobb méretben már nem lehet megvalósítani anélkül, hogy az egyház ne változna meg strukturálisan, ha Ferenc gondolatai – amelyek után Hortobágyi T. Cirill szerint már nem lehet majd visszalépni a múltba – ne ragadnának meg „középszinten” is. Nem véletlen, hogy Ferenc Dél-Amerikára figyel, mert ott talál bázisra, ahol az egyház az emberek felé fordult.

Ahogy a kötet szerkesztője, a Szent Egyed Közösség alapítója, Andrea Riccardi mondja: „Nem vagyok biztos abban, hogy Róma még Rómában van.” / Tóth Ákos