Külsős klasszikus
Ilyen azelőtt és azóta sem volt.
Hetvennyolc júniusában az ember 21.55-kor visszaült a tévé elé, hogy magáévá tegye az aznapi szendvics harmadik darabját, a brazil–svéd után a perui–skótot, amely két vb-mérkőzés közé a Derrick soros epizódját telepítette a televízió. (Pardon, maradjunk inkább a következő résznél! Nem kell mindig emlegetni, hogy soros.)
Peru–Skócia? Nem lehetett valami nagy szám – hallom lelki füleimmel, ám felhívom az ifjabb olvasók szíves figyelmét, hogy akkor már nyolc éve tündökölt a világ futballjában egy született zseni, a limai Teofilo Cubillas. 81-szer volt válogatott, a hetvenes világbajnokságon öt gólt ért el, a hetvennyolcason megint ötöt.
De most csak kettőről lesz szó.
A brit „szoknyások” elleni találkozó hetvenedik percében, 1-1-nél középről kapott átadást a balösszekötő helyén. Tett néhány lépést, majd húsz méterről, jobb külsővel irtózatos lövést küldött a „rövid”, azaz a jobb felső sarokba.
Hét perccel később szabadrúgáshoz jutott a perui együttes a tizenhatos bal oldalánál. A labdától balra Juan Munante, jobbra Cubillas állt. Nem volt kétséges, hogy az előbbi gól szerzője csak „falból” dekkol ott, mert az képtelenségnek tetszett, hogy valaki kétszer egymás után jobb külsővel próbálja meg ugyanoda felvarrni a labdát. Erre Munante átlépte az Adidas Tangót, Cubillas pedig véghezvitte a szinte lehetetlent: a korábbival megegyező, ámulatba ejtő mozdulattal a rövid felsőbe küldte a lasztit (3-1).
A nevezetes estén kétségkívül az a cordobai golyó volt a Föld gömbje.
A lélegzetelállító dupla gazdája a mexikói Leónban (fájdalmasan ismerős hely) is hagyott maga után nyomot. Az 1970-es vb-t úgy kezdték a perui labdarúgók, hogy két nappal korábban 7,9-es erősségű, 83 ezer négyzetkilométernyi területet érintő földrengés rázta meg hazájukat. A természeti csapás egész településeket törölt le a térképről, hetvenezer ember halálát okozta. Elképzelhető – vagy talán el sem képzelhető –, milyen lelkiállapotban voltak Mexikóban Cubillas és társai. Nem csoda, ha a bolgárok 2-0-ra vezettek ellenük. Annál nagyobb csoda, hogy a dél-amerikaiak 3-2-re fordítottak. Cubillas finom szólóval szerezte a győztes gólt, majd azt mondta: „Elhatároztuk, hogy győzelmet aratunk a perui népnek.”
Odahaza imába foglalták mindannyiukat – hát még a legjobb nyolc közé kerülés után –, de már 1969 nyarán hősökké váltak, hiszen úgy jutottak el negyven hosszú esztendő, elődeik 1930-as vb-szereplése után a világbajnokságra, hogy a selejtezőkön az argentinokat ejtették ki. Csapatukat a brazil Didi dirigálta szakvezetőként, s ez azért is érdekes, mert a huszadik század legjobb dél-amerikai labdarúgójának megválasztásakor Didi és Cubillas holtversenyben érdemelte ki a tizenhetedik helyet. Ám a perui csillag nem volt kétszeres világbajnok, mint az 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes selecao karmestere. S Osvaldo Ramirez szerint az sem biztos, hogy Cubillas jó társaságba került. A perui csatár, aki a limai 1-0-s diadal után két gólt szerzett Buenos Airesben (2-2), így emlékezett Didi mesterre: „A taktikai értekezletei álmosítók voltak. Egyrészt portugálul, másrészt alig hallhatóan beszélt. Egyszer tényleg elaludtam, miközben magyarázott.”
Cubillas körül minden volt, csak csönd nem. Két évvel a hetvenes világbajnokság után Európa–Dél-Amerika-gálamérkőzést tartottak Bázelben. A „vendégektől” hiányoztak a világbajnoki címvédők, mert a brazil bajnokságban egy hét alatt három fordulót rendeztek, s emiatt a „szambaklubok” nem engedték el labdás táncosaikat Svájcba. Az öreg földrész viszont kedvére válogathatott legjobbjai közül, azaz csapatába hívhatta az olasz Facchettit és Salvadorét, a nyugatnémet Schnellingert és Hallert, a holland Cruyffot és Van Hanegemet, vagy éppen két honfitársunkat, Albert Flóriánt és Bene Ferencet. Lehet mondani, jól állt fel a „vendéglátó”, ám a dél-amerikaiak 2-0-ra nyertek a gólt szerző és a mezőny legjobbjává nyilvánított Cubillas főszereplésével.
Erre a mérkőzésre már úgy érkezett, mint „Peru Peléje”. Messze járt attól az időtől, amikor első felnőtt szezonjában gólkirály lett az Alianza Lima csapatában (noha nem csatárt, hanem – mint egész pályafutása során – irányító középpályást játszott), és olyan fiatal volt, hogy a mérkőzések előtt és után a stewardesstől tejet kért a repülőn. Bázeli játékával aztán meghódította Ruedi Reisdorfot, egy fuvarvállalat tulajdonosát, aki százezer dollárt ígért neki, ha az Alianzától az FC Baselhez szerződik. Végül 300 ezerért igazolt át, de nem érezte jól magát. „Folyton fáztam, állandóan pulóvert és kötött sapkát viseltem – mesélte alpesi kitérőjéről. – Ráadásul mindig salátát kellett ennem; soha nem voltam olyan vékony, mint akkor. Néhány hét után tudtam: elhagyom Svájcot, amilyen gyorsan csak lehet.” Érthető, ha a Basler Zeitung 2018-as ankétján csak a bázeli futballtörténet harmincnyolcadik játékosának választották, ám a lap ezzel a címmel közölte a végeredményt: „Cubillas volt a legnagyobb, de nem a legfontosabb.”
A „legnagyobbat” 1973. november 7-én érdemelte ki. Akkor az FC Basel 6-4-re nyert, és továbbjutott az FC Bruges-zsel vívott BEK-mérkőzésen, s az újság azt írta: „A St. Jakob stadion az 1954. évi világbajnokság óta nem volt olyan forró aréna, mint szerda este. A 15 000 nézőnek kár volt ülőhelyet vennie, mert mindenki a helyéről felállva tombolt a Cubillas és Odermatt vezérelte Basel akciói láttán.” Cubillas és Karl Odermatt egy héttel korábban egymás ellen játszott Barcelonában, az újabb Európa–Dél-Amerika-bemutatón (4-4), míg a 6-4-es gálán a német légiós Ottmar Hitzfeld, a későbbi híres edző mesterhármast ért el, Cubillas pedig minden bázeli gólban „benne volt”. Amikor fél év múltán 400 ezer dollárért mehetett a Portóhoz, a százezres haszon felét a mecénás Reisdorf a perui labdaművésznek adta.
Portugáliában három évig maradt, igaz, közben megszökött. Az 1975-ös Copa Americát nem egy helyszínen, hanem oda-vissza vágós alapon rendezték, és a peruiak az elődöntő első mérkőzésén 3-1-re győztek a brazilok ellen Belo Horizonte városában. (Ahol csaknem négy évtizeddel később a németek elleni 1-7-et is elszenvedték a sárga mezesek.) Cubillas szabadrúgásból lőtte a harmadik perui gólt, ám a tizenhatos bal sarkáról ezúttal nem külsővel a rövid, hanem belsővel a hosszú felső sarokba csavarta a labdát. (Raul, a brazil háló őre ugyanúgy bámult, mint az argentínai Cordobában Alan Rough skót kapus.) A visszavágót a brazilok nyerték 2-0-ra, s mivel Dél-Amerikában nem létezett az idegenben szerzett több gól szabálya, pénzfeldobás határozott a döntőbe jutásról. Naná, hogy Limában a peruiak javára. A trófeáért Kolumbia–Peru-párharc zajlott; a pályaválasztó szempontjából Bogotában 1-0-lal, Limában 2-0-lal. A gólkülönbség nem számított, az elsőségért harmadik mérkőzést rendeztek semleges pályán, Caracasban. Cubillast az első két találkozóra nem engedte el a Porto. A harmadik meccs előtt rendezték a Sporting elleni rangadót, és Branko Sztankovics, a házigazdák szarajevói edzője azt mondta Cubillasnak: ha nyer a Porto, mehet Venezuelába. Ám a lisszaboniak győztek 3-2-re. Noha még a perui vezetők is óvták ettől, Cubillas „meglógott”, miként a hasonló futballcipőben járó Hugo Sotil is Barcelonából. (A Vasas pedig négy nappal később a Népstadionban tartott UEFA Kupa-találkozón 3-1-re elkalapálta a Sportingot, ahogyan 1972-es dél-amerikai túráján – Cubillas két gólja ellenére – 3-2-re legyőzte az Alianza Limát is. Igaz, a Sporting után következő Barcelonával szemben már kiesett az európai klubtorna mezőnyéből.) A Copa Americát a Sotil menthetetlen lövésével 1-0-ra győztes peruiak hódították el, Portóban pedig megbocsátottak Cubillasnak, mert a játékmester abban a bajnoki évadban nem kevesebb mint 28 gólt ért el.
Ekkor már „támadta” a New York Cosmos, de ő kijelentette: „Semmi pénzért nem megyek.” Majd 1979-ben elszegődött a Fort Lauderdale Strikershez. Olyan extraklasszis társakkal játszott együtt, mint a brazil Francisco Marinho, az északír George Best, a nyugatnémet Gerd Müller, ám nyilván nekik sem mondott egyebet a hetvennyolcas vb – és az egyetemes labdarúgás – szégyenéről, az argentin–perui 6-0-ról: „Az összeesküvés-elméletek ellenére mi csak futballoztunk. Arról senki nem beszél, hogy 1975-ben szintén 6-0-ra kaptunk ki az ecuadoriaktól.” (Az összehasonlítás azért is sántít, mert Quitóban Cubillas nem játszott.) Az a rosariói mérkőzés volt karrierjének mélypontja, de azt is feledtette a nagy visszatérés tíz évvel később. A szituáció drámaian hasonlított a hetvenes földrengés körülményeire. A Deportivo Pucallpa elleni győztes meccsről (1‑0) Limába tartó Alianza-játékosokat szállító repülőgép 1987 decemberében a Csendes-óceánba zuhant; a tragédiát a személyzet egyetlen tagja, Edilberto Villar élte túl. Cubillas akkor már csaknem két éve visszavonult, és nyolcvanhét elején B kategóriás edzői vizsgát tett volna Tulsa városában. Ám négy tárgyból elhúzták; Oklahomában, felteszem, olyanok buktatták meg, akik húszról nemhogy külsővel a kapuba, de spiccel a kapuig sem tudták elrúgni a labdát… Amint az ennél összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb katasztrófáról értesült, a valaha volt legnagyszerűbb perui labdarúgó visszatért a pályára, és 1988. január 3-án – telt ház, 40 000 néző előtt – szokásos szlalomgóljainak egyikével döntött az ifjúsági és cserejátékosokkal, valamint a chilei Colo-Colo kölcsönadott tartalékjaival felálló Alianza javára a tacnai Coronel Bolognesi ellen (2-1). Akkor is, mint sok más alkalommal, a hitvallásaként emlegette: „Ha újra élhetném az életemet, megint perui lennék, futballoznék, és klubom az Alianza lenne.”
Két esztendővel ezután már egy amerikai tévéállomás szakkommentátora volt az olaszországi világbajnokságon. A Mondiale harmadik hetében megkérdeztem: adna-e interjút egy magyar újságnak? „Persze, amigo!” – válaszolta, s az egyórás beszélgetés után szinte minden meccsen dumáltunk egy keveset. Újabb négy év múltán Chicagóban, a német–belga vb-mérkőzés előtt épp egy üdítőautomatába dobtam a pénzt, amikor valaki hátba vágott. Visszafordultam, és egy ismerős barna arcot láttam a mosoly albumából: „Amigo!” / Hegyi Iván
