Koalíciós gondok

„És most tessék!” – fűzi tovább a gondolatot a spanyol lap: a választások kimenetele, az azt követő, eddig eredménytelen kormányalakítási próbálkozások lerántották a leplet a tökéletesnek hitt Németországról. Négyhavi eredménytelen kormányalakítási próbálkozás mutatja, hogy Németországban is megosztott a társadalom (Kelet–Nyugat), van korrupció (autógyárak dízelbotránya), szélsőjobboldali (antiszemita, rasszista, nacionalista) párt is került a parlamentbe. Az El País következtetése: „Németország is olyan, mint mi, ott is vízzel főznek.”

Így igaz. Ott is vízzel főznek. De az is igaz, hogy a tűzhely körül sürgölődő CDU/CSU–SPD politikusnak nevezett szakácsai a múlt héten végre asztalra tettek egy 177 oldalas, koalíciós szerződésnek nevezett receptet, amelynek segítségével reményeik szerint végre megalakíthatják az új nagykoalíciós kormányt. Más kérdés, hogy ez sikerül-e. Még sok akadály áll az aláírás útjában. Pedig ez fontos lenne elsősorban a németeknek, de az ország gazdasági és politikai súlya miatt elengedhetetlen az európai, sőt a világpolitika szempontjából is. A koalíciós szerződésből nem sok derül ki: Angela Merkel lesz a kancellár, a CDU és az SPD egyaránt hat minisztériumot kap, a CSU pedig kettőt.

A mostani zavaros helyzet a szeptember 24-i parlamenti választások után alakult ki. Az eredmény számos, korábban rögzült gyakorlatnak vetett véget. Mindenekelőtt a nagy pártok hegemóniájának. A háború óta a keresztény-konzervatív pártszövetség, a CDU/CSU, vagy a szociáldemokrata párt, az SPD alakított kormányt. Ha nem volt abszolút többségük, maguk mellé vettek egy kis pártot, legtöbbször a liberális FDP-t, vagy összefogtak, és nagykoalíciót hoztak létre. Ez utóbbi volt kormányon Merkel kancellári vezetésével az elmúlt tizenkét évből nyolcban. A mostani választáson azonban mindkét nagy párt súlyos veszteséget szenvedett. A CDU/CSU 33, az SPD 20,5 százalékkal végzett. Ez még elég lett volna a nagykoalíció folytatásához, de a tagság mindkét pártban elégedetlen lett a vezetőséggel. Főleg a szociáldemokraták lázadtak fel a nagykoalíció ellen. Ebben, pontosabban Merkel személyében látják pártjuk elsorvadásának okát. Ez a másik tanulsága a választásoknak: a politikai vezetőkbe vetett bizalom megingása.

Kétségtelen, hogy Merkel erős személyiség. Sokan a legnagyobb tekintélyű német kancellárnak tartják Konrad Adenauer óta. Külföldön jó néhányan az első női világpolitikusnak tekintik. Belföldön pedig ő az az ember, aki a betokosodott, dogmatikus CDU-t modern konzervatív párttá alakította. Ez persze gyakran más pártok rovására történt. Merkel átvett a liberálisoktól és a szociáldemokratáktól is sok olyan politikai témát és gyakorlatot, amely aztán azokat a pártokat szinte feleslegessé tette a választók szemében. Miért szavazzunk az SPD-re, amikor Merkel vezette be a minimálbért? – kérdezték a szociáldemokrata választók. Vagy: miért szavazzunk az FDP-re, amikor Merkel törvényesítette az azonos neműek házasságát követelő liberális javaslatot? Elterjedt felfogás, hogy az a párt, amely Merkellel szövetkezik, saját halálos ítéletét írja alá, mert a kancellár jobban valósítja meg partnerének politikáját, mint ő maga tenné. Így volt ez a liberális párttal, amely 18 százalékon volt, amikor koalícióra lépett Merkellel, a végén pedig az ötszázalékos parlamenti küszöb alá süllyedt. Ugyanez a veszély fenyegeti az egykor 40 százalék körüli, „néppártnak” számító SPD-t is, amely a párttagság jelentős része szerint a Merkel vezette nagykoalícióban való részvétel miatt tántorog mára 20 százalék körül. Helyes lenne, ha a párt saját magában, pontosabban saját vezetőiben keresné a hibát. Amit ugyanis ezek a magukat politikusnak nevező, főként szociáldemokrata figurák az elmúlt hónapokban műveltek, az kritikán aluli.

Röviden: még a választások előtt leváltották Sigmar Gabriel pártelnököt, mert a nagykoalícióban Merkel mellett nem tudta megfelelően érvényesíteni a párt érdekeit. Helyébe a pártkongresszus százszázalékos szavazataránnyal az Európai Parlament volt elnökét, Martin Schulzot választotta pártelnöknek és kancellárjelöltnek. Ő még a választások éjszakáján bejelentette, hogy pártja felmondja részvételét a nagykoalícióban, és ellenzékbe vonul. Később közölte, hogy ő a jövőben nem vállal szerepet egyetlen olyan kormányban sem, amelynek Merkel a kancellárja. Aztán lemondott a pártelnöki tisztségéről, és bejelentette, hogy az esetleges – akár Merkel vezette - koalíciós kormányban külügyminiszter kíván lenni. Ezt a tisztséget ideiglenesen párttársa, Gabriel tölti be, ő pedig közölte, hogy egy koalíciós kormányban is meg akarja tartani a posztot.

A párt közben új elnököt keresett a lemondott Schulz helyébe. Andrea Nahles frakcióvezetőt jelölték a tisztségre, de csak a pártkongresszus választhat elnököt, ez pedig csak áprilisban lesz. Ekkor megbízták Olaf Scholz alelnököt, hamburgi főpolgármestert a pártelnöki teendők ideiglenes ellátásával. A legrégibb német munkáspártnak addig csak ideiglenes vezetője van. Közben az SPD és a CDU/CSU megbízottjai nyolcnapos, sokszor reggeltők a következő hajnalig tartó tárgyalásokat folytattak az új koalíciós egyezményről. Az egyezményt február 7-én aláírták, de az SPD kikötötte, hogy érvénybe csak akkor lép, ha a csaknem félmillió párttag megszavazza. A szavazás múlt szerdán elkezdődött, eredményhirdetés március 4-én lesz. Akkor derül ki, hogy az SPD belép-e egy újabb nagykoalícióba, és hogy kik töltik majd be a miniszteri posztokat.

Vitát váltott ki a koalíciós szerződés a CDU-ban is. A tagság jelentős része szerint Merkel túl sok engedményt tett az SPD-nek. Számos elemző szerint a koalíciós szerződés kétharmadát a szociáldemokraták írták. Különös fájdalmat okoz, hogy a fontos pénzügyminiszteri tárca szociáldemokrata kézbe került. Egy konzervatív mondás szerint „a szocik nem tudnak bánni a pénzzel, mert nekik sajátjuk soha nem volt”. További CDU-s panasz a belügyminisztérium elvesztése. Thomas de Maizière megbízható konzervatív-liberális belügyminiszter volt, aki elegáns fejbólintással fogadta a koalíció érdekében történő leváltásának hírét. Helyébe most az a Horst Seehofer volt CSU-s bajor miniszterelnök kerül, aki a választások előtt alkotmánybírósági feljelentéssel fenyegette meg szövetségesét, Angela Merkelt. (A CDU/CSU választási pártszövetség, amely arra a gyakorlatra épül, hogy Bajorországban csak a CSU, az ország másik 15 tartományában csak a CDU indul a választásokon, de a berlini parlamentben közösen szavaznak.) Ezek után ne csodálkozzunk, ha a választók Németországban elvesztették bizalmukat a politikusokban. / Kasza László