Karvalyok és keselyűk

„A keselyű elpusztult állatok tetemével táplálkozik. Lassan köröz felette, amíg az áldozat kileheli a lelkét, majd hirtelen csap le. A talált hullákat gyomrukba temetik, vagy az észrevett szemetet takarítják el” – így jellemzi Alfred Brehm Az állatok világa című állattani rendszerező művében a keselyűfajták családját.

Rendre ez a metafora jut eszembe, amikor a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKETTK) intézményeinek mind élénkebbé váló hagyatékgyűjtő tevékenységéről olvasok. Az alapítvány eredeti küldetése a saját hitvallása szerint „a XX. század történelmének tudományos vizsgálata (…) a magyar és a közép-kelet-európai történelem, politika és társadalom tényeinek, összefüggéseinek kutatása, feldolgozása és bemutatása”. A vállalás önmagában is szerteágazó és hatalmas, amelynek az évtizedek óta reá hulló közpénzeső ellenére is még igencsak az elején járnak az alapítványhoz tartozó intézmények. Ráadásul az ezekben folyó szakmai tevékenységet a kezdetektől minden oldalról súlyos kritikák kísérik, nemcsak azért, mert a tudományosnak álcázott tevékenység mögül ordítóan kilóg a politikai-ideológiai szándék, hanem azért is, mert a kiállítások, publikációk, konferenciák anyaga hemzseg a szakmai hibáktól és a történelmi hazugságoktól.

Ennek ellenére az elmúlt években a történelmi kutatás szakmai színvonalának emelése helyett az alapítvány irodalmi hagyatékok megszerzésére specializálódott, jóllehet a profilidegen tevékenységhez sem a megfelelő szakmai apparátus, sem a szükséges felkészültség nem áll rendelkezésére. Mindemellett, mint közismert, Magyarországon több, szakmailag jól felkészült, nagy hagyományokra építő intézmény, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár kiváló szakembergárdája foglalkozik irodalmi hagyatékok gyűjtésével és feldolgozásával. Ám ha áttekintjük, hogy eddig kiknek miféle „hagyatéka” került az alapítvány tulajdonába, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a hirtelen fellángoló irodalmi buzgalom mögött éppen úgy kizárólag politikai propagandaszándékok húzódnak meg, mint az intézmények múltfeltáró tevékenységében.

A két legfontosabb skalp, amelyet az elmúlt években begyűjtöttek, Kertész Imre és Petri György „életművének jelentős része”. Ezek az állítások azonban finoman szólva is távol állnak a valóságtól. Közismert, hogy Kertész Imre, mivel Magyarországon nem érezte biztonságban irodalmi hagyatékát, úgy döntött, hogy „valamennyi autográf anyag emigrációba vonul”, és 35 ezer oldalnyi kéziratot, dokumentumot, fényképet, filmet átadott a Berlini Művészeti Akadémiának, beleértve a Sorstalanság és az összes addig megszületett művének kéziratát és magát a Nobel-díjat is. Aki ismerte Kertészt, az pontosan tudja, hogy döntését alaposan végiggondolta és végérvényesnek tekintette. A tényleges irodalmi hagyatékot tehát Berlinben őrzik. Az író hosszú évek óta súlyos beteg özvegye tíz nappal a halála előtt írta alá azt a szerződést, amelynek értelmében a budapesti lakásokban őrzött dokumentumok és tárgyi emlékek az alapítványhoz tartozó, mind a mai napig nem működő Kertész Imre Intézetet illetik meg.

Az az anyag pedig, amely Petri György hagyatékából került a fiával kötött szerződés alapján az alapítvány tulajdonába, ennél is sokkal soványabb. A hírek szerint mindössze három kartondoboznyi dokumentumról van szó, jelentős részüket a költő rendszerváltás előtti, titkosszolgálati megfigyeléséről készült jelentések másolatai teszik ki. Petri Györgytől egyébként meggyőződésem szerint semmi nem állt távolabb, mint az a hiénamentalitás, amelyet az alapítvány képvisel.

Kertész Imre és Petri György, bár más és más szempontból, a liberális értelmiség ikonikus alakjai. Ezért aztán, ahogy ez nálunk lenni szokott, kezdetektől az egyre inkább jobbszélre tolódó mai kormánypártok és szellemi holdudvaruk gyűlölködésének célpontjaivá váltak. Kertész Imrét a kormánypárti média hosszú ideig csak Imre Kertészként, nemzet- és hazaárulóként emlegette, amikor pedig megkapta a Nobel-díjat, akkor láthatóan a dühtől tajtékozva ontották rá és a díjat odaítélő bizottságra a válogatott szidalmakat. Kertész volt „a liberális szellemi elit hasznos idiótája”, „a Magyarországon élő zsidó, aki arra tette fel az életét, hogy lejárassa az országot”, aki „csak az irodalmi diplomáciának köszönheti” a legrangosabb irodalmi elismerést.

Petri Györgyöt pedig már 1996-ban hazaárulónak titulálta a jelenlegi kormánypárt, amikor Torgyán Józsefhez csatlakozva kérdőre vonták a kulturális minisztert, hogy hogyan kaphattak Kossuth-díjat olyan nemzetárulók, mint Esterházy Péter és Petri György. Amikor pedig az első Fidesz-kormány idején, 2000-ben Petri elhunyt, akkor a Kossuth-díjas költő temetésére egy szál virágot sem küldtek a kormánypártok.

Ha a KKETTK vezetőit valóban az foglalkoztatná, hogy e két jelentős művész hagyatékának gondozása a lehető legjobban megfeleljen az alkotók szándékának, a magyar irodalom érdekeinek, és a legavatottabb kezekbe kerüljön, akkor a náluk lévő töredékeket átadnák azoknak az intézményeknek, amelyek a hagyaték jelentős részét gondozzák. Csakhogy itt nyilvánvalóan nem irodalomról, művészetről, kulturális értékekről, hanem politikai-ideológiai hadviselésről, a liberális szellemi elit megalázásáról és a revansvágy tobzódásáról van szó.

Visszaélni a halott művészek kiszolgáltatottságával és védtelenségével, hozzátartozóik sérülékeny egzisztenciális, mentális vagy morális állapotával gyalázatos dolog, és teljesen értelmetlen is. Hiszen bárhogyan alakuljon is Kertész és Petri hagyatékának sorsa, és akárhány méltatlan kijelentést tett is a már nagybeteg Kertész, ők akkor is az autonóm, szabadságszerető, a zsarnokságot és hazugságot megvető művészet ikonikus alakjai maradnak. És nincs az a pénz, amely ezt meg tudná változtatni. / Vásárhelyi Mária