Így megy ez

„Szeretnénk fenntartani a színházak, múzeumok, galériák vagy zenekarok hálózatát. Mivel a járvány következtében rendkívül súlyos bevételkieséssel kell számolniuk, segítenünk kell őket működési költségeik fedezésével” – mondta a kulturális miniszter, miután a kormány 40 millió eurónak megfelelő összeggel támogatta a kultúrát. Nem népmesei fordulat, megtörtént eset. Tőlünk nem is olyan messze, Csehországban esett meg.

Ne legyünk igazságtalanok, a kormány nálunk sem tétlenkedett ám: egyik éjjel váratlanul eltörölte a kulturális dolgozók közalkalmazotti státuszát. Nyilván csak azért, hogy történjen valami, vagy más hasonlóan megalapozott okból kifolyólag.

A színházak már a járvány előtt magukon viselték a törődés nyomait, azóta, amióta egy huszárvágással megszüntették a kulturális taotámogatásokat, és kézből etetésre vezérelték át a szakmát. A kézből etetésnek pedig a lényege a bizonytalanságban tartás, az igazodásra szoktatás és a szolidaritás maradékainak felszámolása. Mondjuk morális szétzilálástól, rivalizálástól ezúttal nem kellett tartani, mivel a színházak egységesen nem kaptak semmilyen külön támogatást a járvány alatt. Magyarázatot a semmire viszont annál inkább. L. Simon Lászlótól jött az indoklás, aki azt találta mondani, hogy a kultúrának szánt ötmilliárd forintos támogatásból (kicsit több, mint 14 millió euró) azért nem kapnak a színházak, mert noha kiestek a bevételeik, de jelentős kiadásaik sem voltak, a színészek pedig közalkalmazottként ugyanúgy megkapták a bérüket ez alatt az időszak alatt is, a szabadúszók meg vállalkozóként kaphattak adókedvezményt.

Persze mit vártunk? Hogy megvalósul majd itthon is a csehországi álom? Hogy felzárkózunk a visegrádi országokhoz? Hogy a cinizmus felkent lovagjai majd elnézik, hogy a kultúra eszközeivel kritizálják őket, amikor végre meg is lehet szorongatni az ágazatot? Majd pont erre költenek pénzt, amikor a válság miatt lówellnessre is alig jut 2,2 milliárd?

Na jó, a focikluboknak azért jut pénz bőséggel, a taóból is persze, mert a sportban nem szüntették meg. Ott biztos nem volt annyi csalás, hiszen nyilván nagyobbat lehet kaszálni néhány száz nézőn, az alulfinanszírozott kulturális programokon, mint az agyonszponzorált óriásrendezvényeken.

Szóval így állunk. Vannak a kivéreztetett, bizonytalanságban tartott magán- és független színházak (persze a kőszínházak sincsenek sokkal jobb helyzetben), van a járvány miatt kialakult válság, és akkor jön Gulyás Gergely, mert nálunk nem a kulturális miniszter foglalkozik ezzel (leginkább azért, mert nincs olyan), tehát jön a kormány fontos embere, és bejelenti, hogy nyithatnak a színházak. Nemrég meg azt jelentette be, hogy augusztus 15-ig nem lesz itt semmilyen rendezvény se kint, se bent, de nem baj, mert utána meg rögtön elégetjük a közpénzt tűzijátékra. Aztán kiderült, még-iscsak nyithatnak a színházak, ami önmagában örömhír. És ha a kormány valaha okot adott volna jóindulatra, most úgy is gondolhatnánk, hogy ha nem is sötétben, de félhomályban tapogatózunk még mindig vírusügyben, nem tudhattuk hát, hogy ilyen örvendetesen alakulnak a dolgok, és tűzijáték előtt két hónappal már lehet is nyitni.

De ez nem ilyen egyszerű, a szakadék szélén egyensúlyozó színházak nem örülhetnek felhőtlenül. Mert nálunk ez sem úgy megy, mint a hanyatló visegrádi országokban, hogy állami segítség, egyeztetés a szakma képviselőivel és más demokratikus huncutságok... Nálunk a létbizonytalanság kellős közepén központi bejelentés van egyelőre központi eligazítás nélkül, és sok-sok találgatás. Milyen lesz a színház a korona után? Harmadannyi szék lesz, harmadannyi bevétellel? Megéri így egyáltalán kinyitni, vagy érdemesebb inkább a következő évadot kicsit hamarabb kezdeni? A többség úgy próbál fennmaradni, hogy ötvözné a kettőt, kinyit, és remél, hátha már nem tartanak sokáig a – lássuk be – teljesen abszurd feltételek. Legalábbis ami tudható a feltételekről, pontos részletek még nincsenek.

Jó hír, hogy alig egyet kell aludni a nyitás után, és már meg is jelenik a június 16-i szavazás eredménye a Magyar Közlönyben. A színházi vezetők pedig tűkön ülve várhatják, hogy megtudják, hogyan rendelkeztek róluk. Milyen nosztalgikus érzés lehet, mint egykor hírekre kiéhezve gubbasztani a Szabad Európa Rádió mellett. Most meg maga a kormány gyakorolja az információmegosztás kegyét.

Ahogy Kurt Vonnegut írta Az ötös számú vágóhídban a drezdai bombázás kapcsán: így megy ez. / Herskovits Eszter