Maradt, aki volt: senki

„Már nemcsak férfi volt, hanem író is. Eddig sajnos inkább újságíró, sok siker nem követte az irodalmi próbálkozásait, de most egyenesbe jönnek a dolgok. És ha végrehajtja, amit olyan régen tervez, akkor gyilkos is lesz. Férfi, író, gyilkos. Aktív, alkotó ember, valódi dolgok végrehajtója.”

Érdekes, ugyanakkor, valljuk be, nem túlzottan eredeti origója egy gyilkossági történetnek – de hát mi is lehetne még eredeti a krimi világában? Hát most megtudjuk. Ugyanis a bevezető után hamar kinövi a regény a szokásos krimipaneleket. Egyfajta posztkrimi ez: megmaradt a fordulatosság, az izgalom, de mindezek mögött ott van a műfajban szokatlanul sokrétű mélység, számos nézőpont és vetület.

Hegyi Gyula sok szempontból is alkalmas a műfaj megújítására. Legutolsó sorban azért, mert ez már a második krimije, bizonyos szempontból egyfajta folytatása az előzőnek. Nem, ennél sokkal többről van szó. A szerző gazdag élettapasztalata – volt már újságíró, költő és politikus is –, érzékeny világlátása toldja meg műfajidegen, mégis igenis tökéletesen illeszkedő adalékokkal a szokásos gyilkosság–nyomozás történetet.

A regény szövetei ugyanis többrétegűek, apró elemekből állnak össze szétszálazhatatlan, összefüggő egésszé.

És ez az összefüggő egész egy nagy alappilléren nyugszik: a szereplők és tetteik mögötti lélektani háttéren. A könyv a gyilkos bemutatásával indul. Hogy jut el valaki odáig, hogy megszállottan keresse az alkalmat ártatlan emberek életének kioltására? Mitől válik valaki Camus-t idéző kimért és hidegvérű gyilkossá, torz, emberséget nélkülöző szörnnyé? Legbelsőbb lelki folyamatok tárulnak elénk úgy, hogy mégsem tudjuk meg, ki ez az ember. Nincs neve, és igazából arca sincs, és persze a gyilkosság után is marad az, aki volt: senki.

A szorgalmas, megnyerő stílusú nyomozó az ő ellenpontja, az igazság felesküdött védelmezője. De a tükörsima felszín alatt sok a repedés: Budai Sándor öles léptekkel trappol át a saját életén. Őrlődik tisztázatlan nemi identitása, és ebből következően állandósult magánéleti válsága miatt. „A karrierem mindenért kárpótol” – vallja, ám legbelül ő is érzi, hogy ez csak elodázása annak, hogy komolyan szembenézzen a félelmeivel és lelki gátlásaival.

És van itt egy újabb réteg a nők ábrázolásában, mégpedig a női egyenjogúság kérdése. A történet női szereplői erősek és önállók. Részben szándékosan, részben tudat alatt már levetették magukról a férfitársadalom által rájuk aggatott toposzokat. Ábrázolásuk görbe társadalmi tükör, hiszen ezek a nők, akik kifogástalanul helytállnak a férfias szakmákban, látszólag egyenrangú félként belesimulva a férfiak uralta közegbe, rendre szembesülnek azzal, hogy mindennel együtt nagyon is erősen munkálnak ellenük az előítéletek, ők pedig kényszeredetten cipelik magukkal a női princípiumot, mint valami rájuk ragadt, lerázhatatlan terhet.

Felvértezik magukat, érdesebbnek és keményebbnek mutatkoznak a valóságnál, holott erre normál körülmények között nem lenne semmi szükség, hiszen enélkül is kiválóan el tudnák látni a feladatukat. Ilyen ez a magyar ugar, nem lehet úgy őszintén történetet mesélni, hogy ki ne bukjon az ordító középkorizmus. A mindenhová betüremkedő dohos közéleti légkör.

A nyomozás részletes bemutatása viszont igazi csemege. Megismerhetjük a munkát, amely lépéseire lebontva riasztóan unalmas és monoton, mégis a nagy egészet nézve kifogyhatatlan izgalmakat rejt, újabb és újabb világokat fed fel, a végén pedig jó esetben ott a végeredmény, amely minden átvirrasztott éjszakát és robotolással – vagy divatosabb szóval élve: keccsöléssel – telt napot megér.

És mindennek keretet ad a közeg, a hamisíthatatlanul magyar közeg, ahol mindenhol megbúvik, és mindenhonnan előserken a politika, akkor is, amikor azt hisszük, itt és most ennek tényleg semmi helye.

De ott van, ebben az országban mindig mindenhol ott van a politika. / Herskovits Eszter