Gál Zsuzsa (1934–2019)

Nyolc évig ültünk kettesben egy szobában a Népszabadság gazdasági rovatában. Ő volt ott előbb, sokan óvtak tőle, hogy mellé költözzek. Tényleg nem volt egyszerű eset, de én bírtam, ő pedig ezt méltányolta. Rengeteget beszélgettünk, kemény dolgokról is. Én vidéken nevelkedett gyerek voltam, ő jeles zsidó családból jött. Egyikünknek sem határozta meg ez az életcéljait, de rajtunk volt, mint az alsónemű. A vallásainkból annyi maradt, hogy én ünnepeltem a karácsonyt, ő meg nem. Ő már akkor feleség volt New Yorkban, amikor én még nem is tudtam, hogy van Amerika. Sokat beszéltünk cigányokról, ő kérdezett, zsidókról, én kérdeztem. Igazán lelkesen a szerelmeiről beszélt. A férjeiről, Popper Péterről, még szinte gyerekként, Kis Péterről, s a számomra megjegyezhetetlen többiekről.

Nem szabadott felvenni a telefonját, ez még a vonalas világ volt. Amikor bejött, először lehallgatta az üzenetrögzítőt. Ha nem velem beszélgetett, akkor mindig valakivel tanácskozott a telefonján. Így mindent tudtam a munkájáról. Egyébként is mindig elolvastam, sokat beszélgettünk. Istentelen nagy profi volt. Neki azonnal felvette a telefont Soros György, Sarlós, ha emlékszik még rá valaki, Peter Munk, Demján, órákon át faggatta Leisztingert, amikor még kevesen tudták, hogy létezik a pasi. Alapvetően kereskedelemmel foglalkozott, s szakmailag úgy hajózott át a szocializmusból az új világba, mintha erre az útra fizetett volna be. Ezt a részét az életnek még csak nem is élte meg politikailag.

Ülök a fotelben, amit tőle kaptam. Egy teljes ülőgarnitúrát. Még egyéves sem volt, amikor nekem adta, mert újragondolta a lakását, és abba ez nem fért bele. Én is újragondoltam akkor az enyémet, e köré. Én elköltöztem Kínába, s mire visszajöttem, ő elment nyugdíjba. Találkoztunk, aztán leveleket váltottunk. Aztán semmi. Megint néhány levél, majd megint semmi. Azzal nyugtattam magam, hogy én írtam az utolsót. Igen, én írtam. / Krajczár Gyula