Folyt. köv.

Merész dolog egy hét évvel ezelőtti filmnek (Apró kis hazugságok) a folytatásába belevágni, mert ennyi idő alatt nemcsak mezei sejtjeink cserélődnek ki, de agysejtjeink is. Az előzményt annak idején nem láttam.

Kezdjük a külsőlegességekkel. A film két és negyed óráig tart. Ez sok. A produkció körülményesen fecseg, igazgatja magát a tükörben, új s újabb mozimodelleket próbálgat magára. Legyen benne társalgási dráma, katasztrófafilm-elem, idillikus tengerpart, csoportkonfliktus, életközépi válság, kicsit állott romantika, öngyilkossági kísérlet, gyereksereg, giccsecske. Összedarálva, mint a disznósajtban. (Vannak rajongói.)

Egy történet akkor kínálja magát a vászonra, ha nagyon különböző emberek vannak a szituációban összezárva. Ilyenkor épp az az érdekes, hogy kiből mit hoz ki a kényszerhelyzet. (Lásd: fekete és fehér bőrű szökött rabok menekülnek a Megbilincseltek című amerikai filmben. Ők is „együtt mennek”!) Jelen történetünkben az adja a keretet, hogy mindenki ismer mindenkit, a félreértések, sértődések, drámák múltbeliek, túlélhetők. Csak hát ez időbe telik. Hosszú időbe.

Sok a szereplő! Nincs lehetőség 10-12 személy karakteres megjelenítésére, elkülönítésére, motiválására. Hiányzik a hátterük. Inkább csak illusztrációk. Sorsukból szilánkokat látunk, ha egyáltalán! Ennyi ember közt szétszóródik a néző figyelme. (Az egyszerű konfliktusszerkezet mindig hálás, lásd: Az öreg halász és a tenger. Összetéveszthetetlen szereposztás!)

A filmnek jobb a híre, mint a hatása. Telt házban láttam. A legszebb a tengerparti panoráma volt, jók a színészek, gyengébb a forgatókönyv, hosszú a vetítés. A film társadalomképe lehangoló. Tanulság: nem kell piszkálni, összedől ez a világ magától is.

(Az Együtt megyünk című francia filmet Guillaume Canet rendezte.) / Bölcs István