Félhomály

Ez olyan város, ahol hiába csöng ki a telefon sokáig, nem veszi fel senki. Olyan, amelynek az utcáin zavartalanul elálldogálhatsz a nőre várva, aki sosem érkezik. Olyan város, amelyben bármikor szembejöhet egy ismerős, aki valószínűleg mégis ismeretlen, csak az emlékezet játszik veled. Vagy nem. S ha mégis ismerted, akkor mára már ismeretlen nevet hord. Talán ő az, talán más sem.

A településnek csak topográfiája van, de hiányoznak utcáiról az órák. Az idő nem elszalad, hanem körülöttünk kering: örök visszatérés. Félhomály. Benned is. A hangok halkulnak, az emlékek kopnak, kocsonyásodnak, a színek fakulnak, a villanykörték kiégnek, a strandok is üresek már az őszben. Olyan, mintha álmodnád az egészet. Alva járva.

„A sugárút kihalt volt, a ház statikailag ingatagnak tűnt.” Sem a mágia, sem az okkultizmus nem tud segíteni, noha bizonytalankodó hősünk kapaszkodna ezekbe is. „Az ember emlékezetében keverednek az utak, és idővel már nem tudja, melyik hova visz.”

Főszereplőink alámerülnek e hangulatokban, lebegnek más sodrásokba belemerítkezve. Jól tűrik a tisztázatlanságokat, a paradox állapotokat, a csalódást. A forduló idő mindent átenged: emléket, igazat, hiteleset, hazugot. Mintha a tapasztalati valóságunk mögött lenne még számos másik réteg. A sokvilág, a multiverzum elbírja a bizonytalanságokat.

Modiano Nobel-díja is visszaigazolja ezt a kontúrtalan, vízfestményszerű ábrázolásmódot, bár – ugyane tulajdonságai miatt – egy mai Karinthy Frigyes könnyen tudhatná parodizálni. És ha már Így írtok ti, akkor a rokonságban ott van kicsi Krúdy, kicsi Mándy, Kosztolányi. És szerzőnk nagyon francia, bár az édesanyja félmagyar. Így – ha akarjuk – még egy negyed Nobel-díjat hozzáírhatunk az (el)folyószámlánkhoz.

(Patrick Modiano: Alvó emlékek. Fordította Gulyás Adrienn. Tarandus Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor