Erdoğan hullámvölgyben

Az elbukott katonai puccs után volt olyan, aki azért lett megbélyegezve, mert a Banka Asyában volt számlája, abban a bankban, amelyet még maga Recep Tayyip Erdoğan ajándékozott Fethullah Gülennek, a bűnbakká lett hitszónoknak. Hasonlóan érdekes volt annak az idős analfabéta nőnek az ügye, aki azért került bíróság elé, mert Gülen könyveit találták meg otthonában. Vallomásában többször is említette ugyan, hogy nem tud olvasni, de a hatóságok ezzel nem foglalkoztak. A vádiratot, amelyben az szerepel, hogy puccsista propagandát olvasott, két kereszttel írta alá.

Az egyik legnagyobb vitát kiváltó ügy azonban egyértelműen Ahmet Şık újságíróé volt. Şık még 2011-ben írt könyvet Az imám hordája címmel, amelyben arról értekezett, hogy az ország belbiztonságára nézve mennyire veszélyes, hogy a kormány figyelmen kívül hagyja, hogy Gülen vallási szervezete teljes mértékben beépül a hadseregbe, a rendőrségbe és az igazságszolgáltatásba. Erdoğan nem hagyhatta, hogy ilyen könyv megjelenjen, a rendőrség még az előtt közbeavatkozott, mielőtt kiadhatták volna. Az elnök a parlamentben terroristának bélyegezte Şıket, lecsukatta, könyve tiltólistára került, mondván, a vallásos emberek ellen hergeli a közvéleményt.

Amikor aztán 2016-ban a hadsereg megpróbálta átvenni a hatalmat, Erdoğan azzal állt elő, hogy Gülennek a hadseregbe, a rendőrségbe és az igazságszolgáltatásba beépített emberei álltak a puccs mögött. Şıket azonban nem rehabilitálták, sőt ismét letartóztatták, mondván, a gülenisták közül való. Könyve viszont végre megjelenhetett, rövid időn belül nagy siker lett a konzervatív törökök között. A másik oldalon pedig ott van több tucat olyan ember, akiknek nem kevés közük volt Gülenhez, s őket nem kérték számon. Ilyen például Berat Albayrak, az elnök veje, és nem mellékesen jelenlegi pénzügyminiszter is, aki egy Gülenhez köthető gimnáziumban végzett. Albayrak a saját véleménye szerint olyan rendíthetetlenül erkölcsös, hogy a hitszónok sosem tudta meggyőzni. Őt még csak ki se hallgatták emiatt.

Így történhetett, hogy három héttel a puccs után éppen Albayrak hívta össze Isztambulba a Demokrácia Nagygyűlése nevű monstre összejövetelt. Majdnem mindenkit meghívtak, akire csak számíthattak, az isztambuli ortodox pátriárkától kezdve a Hamász képviselőiig. A politikai pártok közül azonban a sajátjukon, az Igazság és Fejlődés Pártján (AKP) kívül csak a Nemzeti Mozgalom Pártját, az MHP-t és a Köztársasági Néppártot, a CHP-t. A negyedik parlamenti pártot, a kurd Népi Demokratikus Pártot, a HDP-t valahogy kihagyták a demokrácia ünnepléséből. A két meghívott párt pedig hamar fel is vette a látszatdemokráciák ellenzéki pártjaihoz illő szerepet, és az országgyűlésben a kormány minden javaslatát megszavazták, nehogy a puccs támogatásával vádolják meg őket.

Az MHP-ben azonban rövid időn belül mozgolódni kezdtek azok, akik nem akartak az AKP-vel szövetkezni. Ők le akarták váltani a párt elnökét, Devlet Bahçelit, hogy helyette az Erdoğannal sokkal kritikusabb Meral Akşeneré legyen a párt vezetése. A kormány azonban még időben lépett, és mind Akşenert, mind a jelöltségének ügyeit intéző ügyvédet azzal vádoltak meg, hogy puccsisták. Akşener ezek után pár tucat társával kilépett a MHP-ből, és megalapították a Jó Pártot, az IP-t, amely rövid idő alatt meg is szerezte a MHP egykori szavazóinak nem kis részét. A szakadás előtti 2015 júniusi választáson az MHP 16,26 százalékot kapott, míg a tavalyi előrehozott országgyűlési választásokon már csak 11,1-et, eközben az IP 10 százalékot. Vagyis az elnöknek nemcsak hogy nem sikerült a saját oldalára állítania az egész jobboldalt, hanem ráadásul létrejött egy olyan párt is, amely alternatíva azon nacionalista törököknek, akik nem akarnak Erdoğanra szavazni.

Hasonló nagy fordulat állt be a CHP-vel kapcsolatban is. A párt elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu megalkuvó politikus hírében áll. Nem sokkal a puccs után teljes mértékben beállt a kormány mögé, ezzel próbálva bizonyítani, hogy pártjának semmi köze sem volt az eseményekhez. Olyannyira komolyan vette az Erdoğannal való barátkozást, hogy bő egy hónappal a puccs után a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK fegyveresei merényletet hajtottak végre ellene, amelyben egy katona életét vesztette, kettő pedig megsérült.

Kılıçdaroğlunak nem lett baja, és továbbra is kiszolgálta a kormányt. 2016 novemberében pedig a CHP parlamenti képviselőinek szavazataival simán átment az a törvénymódosítás, amelynek értelmében megszűnt a képviselők mentelmi joga. Ez elsősorban a kurdok pártját, a HDP-t érintette, amelynek akkori két pártelnökét, Selahattin Demirtaşt és Figen Yüksekdağot azonnal letartóztattak, azóta is börtönben vannak. A kurdok úgy érezték, magukra hagyta őket a többi ellenzéki párt, miután senki sem volt hajlandó elítélni a történteket.

Erdoğan azonban túlságosan is elengedte magát, és a mentelmi jog felfüggesztése után a CHP egyik képviselőjét, Enis Berberoğlut is azzal vádolták meg, hogy köze volt a puccshoz, majd huszonöt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Ez már túl sok volt a CHP-nek is, így elkezdett a HDP felé közeledni. A tavalyi köztársasági elnöki és országgyűlési választásokon már látszott, hogy az ellenzék összefogásra is kész annak érdekében, hogy leváltsák a rendszert.

Létrejött az IP és a CHP koalíciója, a Nemzeti Szövetség, amelyet a nacionalistákon és a szekulárisokon kívül nem kevés, Erdoğanból kiábrándult konzervatív is támogat. Isztambuli jelöltjük, Ekrem İmamoğlu azért tudott nyerni a legutóbbi helyhatósági választáson, mert a városban a HDP nem indított saját jelöltet, így az itt élő kurdok is őt támogatták. Az elnök hatalmát mégsem az erősödő ellenzék veszélyezteti leginkább, sokkal inkább saját pártjának instabilitása. Merthogy a kormánypárt szakadozni kezdett.

Az AKP két korábbi erős embere, Abdullah Gül egykori köztársasági elnök és Ahmet Davutoğlu egykori miniszterelnök is azért lépett ki a pártból, mert nem értettek egyet Erdoğan egyre inkább autoriter rendszerével. Kettejükről már jó ideje beszélik, hogy új párt alapítását tervezik, most azonban úgy látszik, el is jött ehhez a megfelelő idő. Mindketten népszerűek a konzervatív értelmiség körében, és mellettük még szóba került Ali Babacan országgyűlési képviselő is, aki ki is lépett az AKP-ból az után, hogy találkozott Abdullah Güllel. A kormányközeli Yeniçağ napilap értesülései szerint további negyven AKP-s parlamenti képviselő van még, aki hasonló lépésen gondolkozik, csak arra várnak, hogy jöjjön létre ez a bizonyos párt.

A helyzetet bonyolítja, hogy az alkotmány szerint húsz képviselő szükséges frakció létrehozásához. Ennyit nem lenne ugyan nagy gond összehoznia az új képződménynek, de közben a kormánypárt épp alkotmánymódosításon dolgozik annak érdekében, hogy a számot felemeljék, ezzel ellehetetlenítsék Güléket. A kormányfrakciónak jelenleg 339 képviselője van a parlamentben, míg az ellenzékiek összesen 249-en vannak. Ha negyvenhat kormánypárti képviselő lép be az új pártba, azzal ellenzéki többség alakul ki, és ez halálos ítélettel érne fel az AKP számára.

Nem véletlen, hogy mindenki erről beszél Törökországban. Az ellenzéki pártok többsége örömmel fogadta a fejleményeket. Erdoğan azonban úgy nyilatkozott, hogy akik mellőle elszegődtek, azokat mára már elfelejtették, éppen ezért azt ajánlja mindenkinek, hogy gondolja át, mit lép. Gül mindenesetre nagyon aktív. Állítólag az új párt neve Szabadság és Jog pártja lesz, az pedig jól látszik, hogy minél több a mozgolódás az egykori elnök körül, annál többen lépnek ki az AKP-ból.

A katonai puccs harmadik évfordulójára tehát Erdoğan hatalma már közel sem áll olyan biztosan, mint pár évvel ezelőtt. Az országon egyre inkább elhatalmasodó gazdasági válság, az erősödő ellenzék és kormánypárton belüli feszültségek együttese olyan helyzetbe hozta az elnököt, hogy sokan arról beszélnek, ha nem talál ki valamilyen gyors megoldást, akkor jövőre már nem valószínű, hogy köztársasági elnökként fogja ünnepelni a katonai puccs leverésének évfordulóját. / Billay Gábor