Elveszettek

Egy férfi áll a tengerparton. Apró, kiszolgáltatott. Mintha szigeten lenne. Körülötte a víz, a levegő, a tömör végtelenség. Mi esélye lehet neki? Valakivel találkozna itt, a parti őrség környékén, a fagylaltosnál talán lehet kávét is kapni. Talán. De nem biztos. És amikor már ott van, az eladó hallhatatlanná teszi a szavait. Miért? Nő bennünk a zavar.

Apa és fia randevúznak. Ám nem békésen. Az apában ott az örök elégedetlenség, hogy hova lett a másik fia, aki egy szenvedélyes scrabble-parti során felmondta az összetartozást, és eltűnt. A fiúban ugyanez: ő, aki maradt, miért csökkent értékű, miért csak a másikat, az eltűntet, a „tékozló fiút” keresi az apa mindenfelé.

A kényelmetlenség szétterül a vásznon. Mindenki szenved. Nem értik egymást, a világ nem komfortos, az ágyak szűkek, az eső esik, a horizont nyomott, akit keresünk, nincs sehol. Pedig még a vidéki hullaházban is szemléznek, de hiába jöttek, mert a férfinak, aki a hivatalban van, haza kellett mennie, hogy elhozhassa gyerekét az óvodából. (Egyedül maradtam, mondja tárgyszerűen. Esik, az ágy rövid, a világ használt, a horizont szinte nincs is. A megpróbáltatás mindennapos.)

A játék a betűkkel – életpótlék. Lehet szót fejteni, fantáziálni, bizonygatni, cáfolni, még pénzt is keresni vele. Ugyanakkor világos, hogy ez csak pótszer, nagy kalandok helyett való. Előnye a hátránya is. Bárhol, bármire szolgálhat: sikernek, kudarcnak megágyazhat, sírásra, nevetésre alkalmas. Ha hőseink nem lennének ilyen átkozottul angolok. Hidegvérűek. Idegenek.

A film néha váratlanul odahagyja az alaptörténetet, és átmegy példázatokba, nyelvet vált, illusztrál. Azonban van egy óriási előnye az adott lehetőségeken belül: az, hogy csak nézői, külső munkatársai vagyunk ennek a históriának, és nem szereplői. Így jó!

(A szavak ereje című filmet Carl Hunter rendezte.) / Bölcs István