Elszakítva

A Horváth Mihály téren már régen nem járt a villamos. Az ostrom idején szinte eltűntek a sínek a törmelékek alatt. Nehéz volt átkelni, de a templom előtti szakasz viszonylag járható volt, a Sebők család itt lódult neki, hogy a Vajdahunyad utca felé vegye az irányt. A házaspár a nagyobbacska kisfiút és a két kishúgát közrefogva botorkált a romok között, amikor a szovjet járőrök feltűntek a Baross utca felől. Körbe is fogták őket, hadováltak, de jól kivehetők voltak az akkorra már Budapest-szerte elhíresült szavak: málenkij robot. Sebők János valamit értett oroszul, azt is kihallotta, hogy „pjáty minut, pjáty minut”, és már karon is ragadták. Sebőkné is értette, elindult a gyerekekkel a csoport után, hogy akkor megvárja, amíg a férje végez ezzel a kis munkával, de a férje azt mondta, hogy menjen tovább, nehogy a gyerekek megfázzanak a hidegben. Az asszony még látta, amint az iskola sarkán több férfival együtt felhajtják a teherautóra. Ez volt az utolsó kép, amit Pali, az akkor ötéves kisfiú örökre megőrzött az apjáról. Az hátra sem nézett, nyilván azt gondolta, hamar visszatér.



Vári Bélát harmadszor hívták be munkaszolgálatra. Feleségével eldöntötték, hogy ugyan az oroszok már nemsokára elérik Budapestet, valahogy meg lehetne úszni. A férje a testvérével együtt mégis bevonult. A boltjuk, a különleges virágmag-kereskedés gazdátlanul maradt, mert nem sokkal később nyilas különítmény rontott be a házba, Frank bácsit kirángatták az udvarra (nyilván a jó emberek közül valaki feljelentette, hogy itt bujkál egy zsidó), azon nyomban fejbe lőtték, s e zűrzavarban Váriné az ötéves kisfiával a pincében bújt el. Itt is maradtak az ostrom végéig. Megmenekültek. Jó egy évvel később eljött hozzájuk egy férfi, aki elmondta, együtt látta Kőszegen a férjét a testvérével. Mikor? Azt mondta, 1945 februárja lehetett.



Sebőkné tovább botorkált a téren a gyerekekkel, január 18. volt, és kegyetlenül hideg szélt fújt. Belátta, nem maradhat ott tovább a kicsikkel, ha a férje mégis visszajönne, már úgyis a közelben lakó unokanővérénél vagy Pesterzsébeten, a mamáéknál fogja keresni, hát elindultak. Nyár vége volt már, amikor egyik sorstársa azt javasolta, adjanak be keresési kérelmet a Vöröskeresztnél. Nagy tömeg volt az iroda előtt, asszonyok százai várakoztak. 1945. augusztus 28-án – éppen aznap, amikor Horthy Miklóst első ízben hallgatták ki a nürnbergi per előkészítői – Sebőkné aláírta a keresési kérelmet.

Váriné csak jóval azután fordult a Vöröskereszthez, hogy a szemtanú beszélt neki Kőszegről. Akkor már azt is megtudta, hogy a férjét és a testvérét továbbvitték egy transzporttal Rohoncra. Időközben jelentkezett egy másik tanú is, aki látta ott őket, igen rossz állapotban. Meg is fagyhattak abban a szörnyű hidegben, de valószínűbb, hogy a többi munkaszolgálatossal együtt a németek megölték őket. Ki tudja? A rohonci tömegmészárlásról akkoriban még nem jöttek hírek – bár nem sokkal a háború után bíróság elé állítottak ott néhány embert, de végül senkit sem ítéltek el, mert akinek köze lehetett a vérengzéshez, állítólag megszökött. Erről nem írtak a magyar újságok. Semmit sem írtak ezekről a történetekről akkoriban.



Sebők Pál 1957-ben leérettségizett, édesanyja még az érettségi előtt fiatalon elhunyt, súlyos szívbeteg volt, és három gyermeke árván maradt. Sebők Pál – édesanyja akaratának megfelelően – az Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, és még abban az évben fel is vették. Felvételét segítette, hogy aláírt egy ösztöndíjszerződést a Honvédelmi Minisztériummal, így végzéskor katonaorvos lett. Szolgálati ideje alatt kivezényelték Leningrádba továbbképzésre, a „Kirov” Katonaorvosi Akadémiára. Ott kérdezte meg az egyik tanárától, hogy vajon merre lehettek azok a lágerek, gulágok, ahol az édesapja is elhunyt. A tanára ránézett, és azt felelte, hogy még a kérdést is felejtse el, senki sem tudja, hogy ezek a táborok merre voltak, vannak. Ha pedig tudja, akkor nem beszél róluk. Később, már itthon, többen megkérdezték, nem érezte-e rosszul magát a Szovjetunióban, hiszen az apját mégiscsak ott veszítette el, de Sebőkben nem volt soha bosszúvágy. Kijevben viszont azt is megtudta, hogy a gulágokban nemcsak a hadifoglyok sínylődtek, sínylődnek, hanem civilek is. Egyetlen hiányérzet gyötörte, vajon az édesapja hol van eltemetve. El van-e temetve, vagy egy tömegsírban kellene majd fellelni? Legalább a helyet megtalálná valaha!



Vári Gábor is orvos lett. Ez szinte csodának számít, hiszen az anyja egyszál egyedül nagyon súlyos gondok közepette nevelte fel. A fiú érettségi öltönyét a papa egykori tiszti egyenruhájából szabatták. Horthy fehér lovas bevonulása után Vári ugyanis még – mint az I. világháború kitüntetett tisztje – ebben a ruhában érkezett büszkén és elszántan Kárpátaljára. Ki hitte akkor, mekkorát fordul majd a világ? Minden alkalommal, amikor újabb részleteket tudtak meg a rohonci drámáról, édesanyjával felkerekedtek, a helyszínen próbáltak tovább nyomozni. Bárkivel beszéltek, soha senki nem emlékezett semmire. A polgármestert kivéve, de ez is már a ’90-es évekre tehető. Rendes ember volt, maga is szerette volna tisztázni, miért mészárolta le a Batthyány grófnő kastélyában mulatozó SS banda a magyar munkaszolgálatosokat 1945. március 24. éjszakáján. Amikor már alig 15 kilométerre zúgtak az oroszok ágyúi. És hová lettek a tetemek? A település határában, a híres Keresztpajta volt a tett helyszíne, vagy onnan kihajtották a szerencsétlen, Budapestről Kőszegen keresztül idáig hurcolt férfiakat és nőket, és egy távolabbi helyen, talán az erdő felé eső terepen lőtték agyon őket? Elásták vagy elégették a holttesteket? Váriné százévesen halt meg, soha nem kapott választ ezekre a kérdésekre. A fia, Gábor tovább nyomoz.



Híre jött, hogy van egy kelet-magyarországi falucska, ahonnan 1944 telén szinte minden férfit elvittek az oroszok málenkij robotra. A leszármazottak elhatározták, felkutatják az útvonalat, és megtalálják az ősök földi maradványait. S mert éppen abból a gyűjtőtáborból indult az ő transzportjuk, ahonnan Sebők Pál édesapja az utolsó levelét küldte, a fiú eldöntötte, csatlakozik a falu kis nyomozócsapatához. A levelet apja egyébként egy fiolába dugva a táborból kivezető úton az árokba dobta, s ez csodával határos módon, néhány hónap múlva eljutott a családhoz. Pál, katona lévén, kapcsolatokat keresett a Hadtörténeti Múzeumban, s néhány dokumentum végre elő is került, amelyekből a transzportokról lehetett kiolvasni egyet s mást.



A 2000-es években – miután a rohonci Keresztpajta emlékhely lett, középen márványtáblára vésett szöveg jelzi az itt elpusztított magyar zsidók hűlt helyét – elkezdődtek a valódi kutatások. Vári Gábor a kőszegi tömegsírok feltárása után a rohonci nyomok még részletesebb kutatásába kezdett, az osztrák állami múzeum munkatársai pedig több helyszínen is megkísérelték az ásatást, hogy feltárják a tömegsírt. Jó kétszáz méterre a pajtától végre találtak valamit. Tizenkét ember földi maradványait exhumálták. Mindegyikükkel tarkólövéssel végeztek. Hol lehet a többi áldozat holtteste? 2012-ben, az emlékmű avatásán Vári Gábor mondott beszédet, majd a végén az ott megjelenő Hans Fischer osztrák köztársasági elnökhöz fordult, s nekiszegezte a kérdést: „Miért rejtegetik a sírokat, miért hagyták abba a keresést?” Megígérte, hogy folytatják. Az év nyaráig tizenhat alkalommal kezdtek ásni, mindig újabb, feltételezett helyeken. Idén nyáron volt a tizenhetedik kísérlet...

Sebők Pál, szakmai kapcsolatait kiaknázva, újabb dokumentumokhoz jutott, mégpedig Moldáviából. Addigra a falu közössége is – részint a Vöröskereszt, részint más civil szervezetek segítségével – feltérképezte az egykori falubeliek útját, amely valahol egy moldáviai táborba vezetett. Sebők végre megkapta azt a jegyzőkönyvet, amelyben volt egy azonosító szám, így megtudta, édesapja a 109-es tábor rabjaként halt meg. De hol lehet, vagy hol lehetett ez a 109-es tábor? A Gulag végtelen tengerében egy cseppet kellett megtalálni.



A háború után a Rechnitzben (Rohoncban) megtartott újabb bírósági tárgyaláson a tömeggyilkosságban részt vevő gyanúsított férfiak vallomásaiból annyi kiderült, hogy a grófnő díszes vendégserege, mielőtt a munkaszolgálatosokat kihajtotta a vesztőhelyre, kiválasztott tizenkettőt közülük. Mindenesetre érdekes, hogy éppen ennyi holttestet találtak meg később, és a többi százhetvenet nem. Talán velük tüntettették el mind, majd – hogy ne maradjon szemtanú – őket is kivégezték. Ez logikus következtetés, de semmi nincs bizonyítva. Mindenki hallgat.



A 109-es számú tábor helye ma is megtalálható. Egy moldáviai nagyváros, Bãlti határában van, vagyis volt, közvetlenül a zsidó temető mellett. Mielőtt a magyar falu kis oknyomozó csapata és Sebők Pál a helyszínre érkezett, az ottani egyetem egyik oktatója történész kolléganője segítségével már feltárta az egész történetet, és nagyjából felmérte az egykori Gulag-láger helyét. Ma is látszik az egyik barakk alaprajza a nagy, erdő határolta réten. A zsidó temetőből pedig előkerültek idegen csontok, vagyis kiderült, hogy a táborban meghaltakat egyszerűen betuszkolták a sírokba a zsidók földi maradványai mellé. Soha nem éltek együtt, mégis együtt haltak...



Korabeli amerikai légi felderítők fényképeit vizsgálva, a rohonci feltárást irányító osztrák régészek Vári Gáborral együtt arra jutottak, hogy a pajtától jó távol, a ma szépen megművelt parcellák erdő felé eső részén lehetnek elhantolva a holttestek. Ez a kísérlet is kudarccal végződött, néhány töltényhüvelyen kívül semmit sem találtak.



A kis csapat megérkezett a moldáviai városba, a helyi kutatók segítségével felállítottak egy síremléket az itt, a 109-es táborban meghalt magyar férfiaknak. Sebők Pál az obeliszk alsó részén elhelyezte édesapja fényképét. Megnyugodott. Valahol ott van, a föld alatt.



2020 nyarán az osztrák kutatók újabb adatok alapján egy eddig fel nem tárt területen kezdtek ásni. Semmit sem találtak. Pedig mindenki, aki érintett a történetben, tudja, valahol itt kell lenniük, a föld alatt.

( A két férfi – akinek a nevét megváltoztattuk – valódi története alapján lejegyezte: Rózsa Péter )