Éljetek boldogan!

Briszk Jakab rabbit 1912. szeptember 4-én választotta meg a hitközség közgyűlése Tiszadada, Prügy és Taktakenéz kerület vezető rabbijává. A megbízáshoz szükséges díjlevél ugyanazon év szeptember 24-én íródott kézzel, héber és magyar nyelven. E papír fennmaradását Forrai Sándor (hívjuk így a továbbiakban) nyilas kerületvezető türelmetlenségének köszönhetjük, így találhattunk rá 2002-ben az egykori rabbiház padlásán, mielőtt a felújításhoz hozzákezdve lebontottuk volna a tetőt. Forrai Sándor nyilas kerületvezető ugyanis nemcsak a szomszédos Briszk család elhurcolását nem győzte kivárni, hanem amikor végre elfoglalhatta a házat, ahhoz sem volt türelme, hogy az ingóságokat elszállíttassa vagy válogatás után elégesse, mint általában nyilas körökben ez szokás volt, hanem sebtiben mindent feldobált a padlásra. Könyveket, papírokat, maradék rossz ruhákat és néhány konyhai edényt. Nagyjából ezekre, vagyis maradványaikra bukkantunk rá, miután lefejtettük az időközben rápakolt dolgokat.

Mintha egy könyvet visszafelé olvasnánk. Legfelül a Népszabadság 1972. augusztus 18-i sárgult példánya, későbbi időkre utaló tárgyakat már nem találtunk. Lehet, abban az évben az itt lakók befejezték a gazdálkodást és minden olyan tevékenységet, amely maradék lommal járt volna, melyet még nem dob ki az ember, csak felvet a padlásra, hogy tán még jó lehet valamire. Az újság körül elsősorban rongydarabok, szakadt kabát és néhány lyukas gumicsizma hevert. Ezek alatt 1944-ig visszamenőleg ilyen-olyan okokból felhordott cuccok, penészedő kukorica- és búzahalmok, törött kapa- vagy ásónyél, csorbult kasza, majd ismét ruhadarabok, cipők, végül könyvmaradványok tárultak elénk. A díjlevél pedig Forrai türelmetlensége okán egész pontosan annak köszönhette épségét, hogy egy galíciai kiadású Hagada, egy német nyelvkönyv és egy szombati imakönyv alatt lapult négyrét hajtva, így légmentesen, különösebb károsodás nélkül maradt meg, pedig a vékony bibliofil papír akár el is porladhatott volna, mint körülötte a többi könyv, mely abban a pillanatban darabjaira hullott, amint leemeltük róla az utolsó lomos fedőréteget. Jó néhány azért megmaradt, Edit néni később közülük nem egyet fel is ismert, melyik volt a papáé, melyik valamelyik testvéré. Vákuum alatt őrizzük őket egy üvegvitrinben.

Forrai nyilas kerületvezető egyébként nemcsak a nagyházat, hanem a nyári konyhát is kirámolta gyorsan, s a mögötte épített állandó sátor helyét (a „szukkot”) gyorsan berendezte disznóólnak, a kis imaterem helyén pedig ripsz-ropsz istálló lett a teheneinek. Egyébiránt nem volt szerencséje a Forrai-dinasztiának ezzel az ingatlannal. Gyötrelmes betegségek, öngyilkosság és – lehet, ez csak amolyan falusi mendemonda – még egy feleség-gyilkosság is feketítette a család történetének fejezeteit egészen a hatvanas évek végéig, mikor azután kihaltak, még a családnév sem maradt fenn sehol.

Ki tudja pontosan, csak az biztos, hogy sokadik tulajdonosától vásároltuk meg a házat egy szerencsés, forró, nyári kedd délelőtt, mert előző nap – elsétálva előtte – ez a ház „megszólított”. Nyakamban az alig kétéves Dáviddal megtorpantam, benéztem a kerítés fölött, majd megfordult a kép, s láttam bentről magunkat, a ház előtt ácsorgó alakomat, a vállamon ficánkoló gyerekkel. Fordultával már együtt néztük meg alaposabban a feleségemmel, aki a pólyás Benjit cipelte magával, és aki már távolról, a kertkapuból felfedezte az ajtófélfán látható lenyomatot, ahol egykor a mezüze volt. – Valaha a zsidó pap háza volt – világosított fel minket az eladással megbízott helyi ember.

A felújítás alatt el-el kellett járni a kocsmába a munkásokkal. Csaknem minden alkalommal ücsörgött ott egy pici néni, kék köpenyben, fején kendővel és szódásüvegnyi szemüveggel. Egy pikoló sört iszogatott – állítólag órákig. Egyszer megszólított, hogy mesélne valamit, mint a falu új lakójának. Szóval, csak lát, ha kiszúrta az idegent. Ehhez különös érzéke volt. Elmondta, hol maradtak még zsidók. Mert fontosnak tartja, hogy én tudjam. A faluban négyet is megnevezett, hozzátéve, hogy az egyikük nem is tudja magáról. A szomszéd településen már csak egy öreg férfi él, tovább, még egy faluval arrébb, azonban hat család is van. Csak megkérdeztem, mégis honnan tud ezekről, mire pici mosollyal az arcán rám nézett, hogy tudja azt az ember. Hiszen engem is azonnal észrevett. Még arról is beszélt, egyetlen Briszk sem jött vissza, miután elmentek… A zsidók elmentek! Így szokás emlegetni errefelé azt a kis kalandot, amelyet a zsidók 1944–45-ben megéltek, vagyis inkább belehaltak.

A hátsó szobát, ahol a hitközségi iroda volt, kinyitottuk a kert felé, elé terasz épült. Rekkenő augusztusi napon épp befejeztük az ebédet, amikor egy mikrobusz állt meg a ház előtt. Nyolc kaftános férfi nagy kalapban és két nő szállt ki. Őket először észre sem vettem, mikor a kaput nyitottam, mert a nyolc rabbi szó nélkül beáramlott, meg sem állt a ház bejárati ajtajáig, de ott a mezüzét látva megtorpantak. Ez volt a szerencsénk, ez a pillanat, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a feleségem fürdőruhában beszáguldva a belső szobába, hirtelenjében a függönyt letépve valami ancugot tekerjen maga köré. Alighogy ez sikerült, a társaság már bent is volt a házban. Jiddisül beszéltek, az angol szóra nem is reagáltak. Tapogatták a mezüzéinket, a hangsúlyaikból ki lehetett következtetni, hogy csodálkozva, elragadtatva beszélnek a helyről. Mi a fene ez az egész, kérdeztem csak úgy, amikor hirtelen a férfiak kizubogtak a kertbe, és ott állt előttünk egy vékony, alacsony néni, fekete ruhában.

– Én vagyok az Edit – mondta. A feleségem bólintott, s azt felelte: éreztem. Én lehuppantam a padra. Hárman néztük egymást, és tudtuk, ez nem is történhetett volna másképp, csak velünk, és pont így. Briszk Edit túl a nyolcvanon, mint egyetlen túlélő, elhozta a családját. A lányát, aki mindeddig hátrébb várakozott, a két fiát, a fiú unokáit meg dédunokáit, hogy megmutassa azt a helyet, ahol nevelkedett, amelyről olyan sokat mesélt már nekik.

– Akkor hát, Edit néni, ez a ház a maguké – mondta a feleségem.

– Szó sincs róla – válaszolta a vendég. – Nekem nincs annál jobb hír, hogy a tied. – És az apró, törékeny kis néni csak fogta a feleségem kezét. És nem engedte el. Csak nézte, nézte, nézte őt.

Elmondtuk neki Forraiék történetét, amelyet tőlünk hallott először. Csak hallgatott. A neve kimondása nélkül ő is itt fejezte be a történetét, hiszen a haláltábort egyedül túlélve, ahogy mondta, 1945-ben két hétre még visszajött megnézni a házat, ahol mások laktak.

Akkor egy osztálytársnőjénél szállt meg, majd elhagyta Magyarországot. Úgy mondta: lezárta. Később küldött fotókat, csak nekünk. A családról: Jakabról, az édesapa rabbiról, a bátyjáról az udvaron, magáról a két húgával, amint a havat seprik a ház előtt (jobb szélén Edit látható), és a karosszékben nővéréről, kezében egy könyvvel. Talán az is itt van az üvegdobozban, ha el nem porladt időközben…

Edit jól van. Egészséges. Néhány hónapja beszéltünk vele telefonon. Azt üzente nekünk: „Boldog vagyok, jó kezekben van a ház. Éljetek boldogan!” / Rózsa Péter