Együttérzés és kálvária

A Pieces of a Woman egy önálló snittben felvett több mint húszperces jelenettel indul, ami a sztori kiindulópontját, a tragédiával végződő otthon szülést mutatja be – ezt az egysnittes módszert manapság egyre több rendező használja. Bulvárosan kérdezem: mi a titka annak, hogy egy rendező össze tudjon rakni egy jól működő, ilyen hosszú ideig tartó jelenetet?

Ez egy magyar tradíció, amivel kapcsolatban meg kell említeni Jancsó Miklós nevét is. Sokak számára ő volt az első rendező, akinél látták, hogy hosszabb snittekkel dolgozik. Én már a korábbi filmjeimben is dolgoztam hasonlóan hosszú, egy snittnek felfogható szekvenciákkal. Ezzel kiválóan ki lehet élesíteni a való időhöz való viszonyt egy filmben. Tudjuk, hogy a film az idő művészete – ez a tarkovszkiji gondolat nagyon meghatározó a kelet-európai filmben. Tulajdonképpen örülök, hogy eljutott az amerikai vagy A visszatérőt és a Gravitációt rendező Alfonso Cuarón révén a mexikói filmgyártás is a hetvenes évek magyar filmgyártásának szintjére. Habár a technika maga régi, ami a Pieces of a Woman jelenetét különlegessé tette, az az, hogy ezt színházban csináltam meg először, és ott is videóra vettem az eredeti, 45 perces változatot, szintén vágás nélkül – ez a „teszt” a mai napig látható Varsóban. Ez a jelenet egy őrületes erőtér: egyrészt az ember kitágít egy filmidőt, de attól az nem valóságos, hanem álló időnek tűnik. Nem reálisan, a megszokott filmnézési időérzékelés mentén történnek az események. Ebbe a kitágított, nem létező időbe sűrítünk bele egy 10-20 órányi időt, attól függően, hogy a Vanessa Kirby által játszott karakter vajúdása meddig tartana a való életben. Ez a trükk a manifesztója a jelenetnek, ami így nem csak a nárcizmusról szól. Én is úgy gondolom, hogy az egyben tartott, hosszú snitteket sokan használják hivalkodóan, nárcisztikusan – én semmiképp sem akartam így tenni.

Itt egy elég sokkoló jelenetről van szó. Minek alapján döntötte el, hogy milyen közelről, részletesen mutatja meg a csecsemő halálát?

Az volt a koncepció, hogy nem mutatunk meg semmit – csupán másodpercnyi töredékeket a szülés realitásából. Alapvetően az anyát alakító Kirbynek kell, hogy elhiggyük a belső és a fizikai folyamatokat. A film megpróbálja elkerülni a túl realisztikus elemeket: egy csepp vért látunk csupán; amikor pedig baj van, és elkékül az újszülött, abból is csak két másodpercet mutatunk meg. Utána pedig már csak a kiérkező mentőautó szirénáját látjuk és halljuk. A nézőben kell hogy a jelenet lényege megjelenjen. Nem is akartuk az objektív valóságot bemutatni, mert azzal elvesszük a nézőtől, hogy a fantáziájával töltse ki a hiányzó részeket. Másfelől a valóság fizikai részletei egyrészt megmutathatatlanok, másrészt obszcének. Ezzel próbáltunk egy nagyon szemérmes határvonalat húzni, de úgy, hogy a szülés fizikai, univerzális tartalma azért megjelenjen.

Én úgy éreztem, hogy ez a huszonöt perc a moziban ülve képes lenne a székhez szögezni a nézőt, viszont a Netflixen, kis képernyőn épp az ellenkező hatást éri el: nagyon könnyű elkapcsolni róla, főleg úgy, ha a néző tudja a szinopszis alapján, hogy ez a huszonöt perces küzdelem egy újszülött halálával fog véget érni. Nem sajnálja, hogy nem a mozikban debütált a film?

Ez egy nagyon összetett és nehéz kérdés. Azt kell látni, hogy a pandémia alatt megszűnt a mozi. Ha nem részesülünk abban a szerencsében, hogy a Netflix elvállalja a forgalmazást, akkor a Pieces of a Woman a jelenleg bemutatásra várakozó több száz film között lenne. A moziélmény nagyon hiányzik ebből a filmből – szerencsére mi megtapasztalhattuk azt a gyönyörű alkalmat, amikor Velencében a közönséggel együtt láthattuk nagyvásznon. Azt hiszem, hogy a mozi ennek a filmnek a valós otthona. A Netflix nekünk egy öthetes mozis ablakot biztosított, hogy ott is megjelenjen, de akkor csupán néhány mozi volt nyitva az egész világon. Sajnos ez megint csak egy rossz körülmény volt. Viszont, amikor az ember látja, hogy a filmje az első hétvégén 170 országban vezeti a netflixes nézettségi listát, és tíz nap után is csak a harmadik, negyedik helyre süllyed le, az visszaadja a reményt. Abban az értelemben is, hogy az otthoni mozizás – tudatosan használom ezt a kifejezést a „tévézés” helyett – minősége mind a pandémia alatt, mind az utóbbi időben sokat javult. Nemcsak a Netflix, de a többi streamingszolgáltató is érti ennek a felelősségét, és megpróbálnak olyan filmeket is bemutatni, amik nem a kommersz-szórakoztató kategóriába tartoznak. Ezt a folyamatot mind a Roma, mind a Marriage Story sikere is jelzi. Számunkra is nagy dolog így „látva lenni.”

Nemcsak az első netflixes, de az első külföldi produkcióban készült filmje a Pieces of a Woman. Mennyiben más ez az alkotás úgy, hogy nem magyar filmként készült? Nem fél, hogy elvesznek a Geréb Ágnes-üggyel kapcsolatos utalások, amelyek a magyar közönség számára nyilvánvalóak?

Ha ez egy magyar film lett volna, akkor magyar filmként kellett volna elkészítenem. Így, hogy amerikai film lett, amerikai filmként is kellett elkészítenem. Fontos megérteni, hogy ha az ember kultúrák között dolgozik, és tisztelettel teszi ezt, akkor figyelembe kell vennie a különböző kultúrák genetikáját. Számomra ez egy nagyon fontos személyes történet is. Az elmúlt tizenöt évben, amióta Németországban, Lengyelországban, Belgiumban rendezek színházban, akkor is megpróbáltam német, lengyel vagy belga előadásokat készíteni. Ez nem azt jelenti, hogy az ember feladja magát, hanem hogy érthető akar lenni a kultúra nyelvén. Ez pedig az amerikai filmre is igaz. Ennek az alkotásnak annak kellett lennie, és boldog vagyok, hogy senki nem gondolja azt, hogy ez nem egy amerikai film. Azért pedig főleg, hogy Amerikából tekintve sem tűnik nem amerikai filmnek. Nagyon sok Amerikában dolgozó európai rendező nem tudja magáévá tenni a kultúrát – az USA-ban próbálkozó európai rendezők nagy része beleesik ebbe. A Pieces of a Woman nagyon más lett volna magyar filmként. Itthon viszont még a forgatókönyv fázisáig sem jutottunk el, mert még azelőtt elutasított minket a Filmalap. Azt is tudni kell, hogy ez Wéber Kata forgatókönyvírónak egy nagyon személyes története, de Geréb Ágnes esete is hatással volt rá – ez az ügy egy időben az én életemet is meghatározta. Annyira polarizálódott a magyar társadalom, és olyan vehemens, erős szélsőségeket mutatott meg Geréb Ágnes figuráján keresztül, amit nagyon ijesztőnek találtam. Nem lehetett nem együtt érezni Ágnes kálváriájával.

Mennyire lát bele: van feketelista a Nemzeti Filmalapnál, és ön rajta van-e? Ha nincs, akkor miért dobták vissza ilyen korán a Pieces of a Womant?

Én ebbe egyáltalán nem látok bele, de nem gondolnám, hogy léteznének feketelisták. Voltak elutasításaim ezelőtt is, gondolom, ezután is lesznek. Amennyiben a demokratikus elbíráláson megy át egy projektterv, ez benne van a pakliban. Ami igazán zavart, az az volt, hogy ebben az esetben éreztem – főleg az eredeti színdarab lengyel sikere után –, hogy a döntés legalább annyira szól a Geréb Ágnes-történettől való félelemről, mint szakmai szempontokról – még ha ezt csak közvetve érinti is a film. Én úgy látom, hogy a Vajna-rendszernek azért működőképesek voltak bizonyos szegmensei. Egyelőre kevés koncepciót lehet feltételezni a listákról – engem a Csárdáskirálynő című projekttel is elutasítottak, ami jobban meglepett, mint a Pieces of a Woman esete.

Ha már belementünk a kultúrpolitikába: mit gondol a legújabb fejleményekről az SZFE-n? Mi a véleménye az új tanári kar névsoráról?

Egészen elképesztő, amit letettek az asztalra a diákok, a volt tanárok és azok, akik még állományban vannak a régi rendszerből. A volt SZFE-nek kilenc évig voltam a diákja, alma materem, több félévben óraadó is voltam, de ezenkívül nem vagyok része az intézménynek – viszont így is iszonyatos erőt ad, amit látok a diákok részéről. Aggasztó látni, hogy ezt a tradíciót így darálják be, ilyen aggresszív módszerekkel szüntetik meg. Sajnos ez már-már a vulgaritás határán van. Az ember hisz abban, hogy a diákság szellemi bázisként fogja ezt az alkotó tettet és élményt használni a saját jövőjének megélésére, hogy ezáltal utat mutasson az új generációnak. Viszont a Vas utca megszűnése, az, hogy nem felmért és nem átgondolt módon költöznek át új épületekbe, valamint az új tanári kar névsora még inkább aggodalomra ad okot. A most érkezők szakmai múltja összehasonlíthatatlan a régi csapatéval. A tanárok listája majdnem kommentálhatatlan. Kétharmadukat én nem is ismerem sehonnan, szóval maradjunk annyiban, hogy ismeretlenekről vagy jót, vagy semmit.

Térjünk vissza a Pieces of a Womanhez. A filmben több olyan színész is feltűnik, akit kevésbé láttunk eddig drámai szerepben. Ott van az egyik kedvenc komikusom, Iliza Shlesinger, aki a Vanessa Kirby által alakított Martha húgát játssza, de szerepel Benny Safdie is, aki a tavalyi év egyik legjobb filmjének, a Csiszolatlan gyémántnak a társrendezője. Hogy kerültek ők a projektbe?

Azt akartuk elérni, hogy ne egy másodvonalbéli színészekből álló gárda legyen a főszereplőink mögött. Azt akartam, hogy ők vagy kiváló színészek legyenek, vagy a személyiségük legyen annyira erős, mint a főbb figuráknak. Benny már vállalt szerepet egy testvérével közösen rendezett filmben, és elképesztő teljesítményt nyújtott ott is – nagyon boldog vagyok, hogy elvállalta ezt a szerepet. Jó barátom, és hálás voltam neki ezért. Ilizánál azt éreztem, hogy ő tényleg egy nagyon humoros stand-upos – ezenfelül kinézetében is hasonlít a nővérét játszó Vanessára. Külön örültem, hogy kipróbálta magát egy nem vígjátéki szerepben, tudom, hogy neki is nagyon nagy élmény volt. Hosszabb távon is sok sms-t váltottunk, és írta, hogy nagyon büszke arra, hogy drámai szerepben is bemutathatta magát. És ezt kiválóan teljesítette: egy nagyon mély érzésű és nagyon csavaros eszű lány, akivel élmény volt dolgozni.

Nem sokkal a film bemutatója előtt az egyik szereplő, Shia LaBeouf zaklatási botrányba keveredett. Mennyire befolyásolta ez a premiert?

Amikor elolvastam ezeket a nagyon komoly vádakat, és szembesültem ezzel a történettel, nagyon elszomorodtam. Igazán együttérzek azokkal az emberekkel, akik őt megvádolták. Hiszek abban, hogy mindenkinek jogában áll elmondani azokat a történeteket, amikkel együtt él. Ettől függetlenül nem akartuk, hogy a film elveszítse a koncentrált fókuszát, ami Martháról és az édesanyjáról szól, és amit a lehető legkomplexebben ábrázolni akart. Ebben a korban, amikor az efféle zaklatási történetek – nagyon helyesen – előtérbe kerülnek, csak remélni tudom, hogy Shia esete nem fogja elvenni ezt a fókuszt. Főleg azért, mert ez az alkotás genetikailag is nagyon mélyen támogatja ezt a mozgalmat.

Shia pedig, mint a filmben, megkapja a csekket, és elmegy Seattle-be.

Így van. Ez egy fiktív cselekmény, de az ő figuráját a filmben is egy fekete bárányként álmodtuk meg. Érdekes, hogy így összeér a művészet és a valóság. Ebben már van tapasztalatom: a menekültekről szóló Jupiter holdjánál is hasonlóan történt ez. A művészet sosincs távol az élettől – a szörnyűségek ellenére ebben azért van valami, ami nagyon reménykeltő. / Mohos Máté