Együtt maradtunk

A Bibliáról lehet időnként azt olvasni, hogy abban benne van minden és mindennek az ellenkezője. Ez lassan majdhogynem elmondható az Európai Unió azon döntéséről is, amely a közösségi források és a jogállamisági követelmények összekapcsolásáról szól. Miután elolvastam politológusok és jogászok politikai következtetéseinek, illetve jogi okfejtései-nek tömkelegét – a véleménynyilvánítók részben valóban ahhoz szóltak hozzá, amihez értettek –, tudálékos újságíróként arra jutottam, hogy nincs annál hamisabb kérdésfeltevés, mint a „ki győzött?” kérdése. Az történt, ami az unióban többnyire történni szokott: valamicskét előrelépett az európai integráció ügye – sokkal kevesebbet, mint ahogy annak hívei szerették volna, és sokkal többet az ellendrukkerek reményeihez képest. Magyar szemszögből ehhez hozzátehető: Brüsszel most sem döntötte meg a hazai ellenzék helyett az Orbán-rendszert.

A kiindulópont: az EU-ban az évek során tudatosult, hogy a meglévő eszközökkel – kötelezettségszegési eljárás, hetes cikk szerinti eljárás – nem tudják megállítani sem az önkényuralmi irányba sodródó Orbán-rendszert, sem a nyomában járó Kaczynski-rezsimet. „A pénzzel kell megfogni” az illiberalizmus feltalálóját – fogalmazódott meg a felismerés. De az uniós alapszerződések értelmében a tagállamok kezében maradt jogokat nem lehet elvenni, mert ott vétójog érvényesül, így meg kell találni azt a nagyon keskeny pallót, amely minősített többséggel is elvezethet a támogatások visszatartásához. Ez azzal jár, hogy a jogállamiság védelme nem lehet újonnan kitalált öncél, hanem csak az uniós források szabályszerű felhasználásának az eszköze – azzal ugyanis, ha a szabályszerű felhasználást mint ma is érvényes kötelezettség érvényesülését védik, semmilyen jogot nem vonnak el a tagállamtól, hiszen a jogkövetés megtagadása nem tekinthető a tagállam szuverén jogának.

Ezzel be is határolták az új mechanizmus érvényesítési területét, ami valóban lehetőséget adhat Orbánnak arra, hogy majd erre meg arra a jogkorlátozásra is azt mondja, „ennek semmi köze az uniós pénzekhez”. De a magyar és a lengyel kormány nem tudta elérni a német elnökség és az Európai Parlament által közösen kidolgozott jogi szöveg puhítását, csupán bizonyos politikai következtetéseket sikerült elfogadtatnia a csúcsvezetőkkel, de azoknak a kötőerejét csak akkor fogjuk majd látni, ha megszületik a luxembourgi székhelyű Európai Bíróság állásfoglalása is.

A legbizarrabb hazai vita éppen akörül dúl, hogy ez utóbbi jogi aktus mikorra várható. Mert ha csak két év múlva – hangzik a bírálók állítása –, akkor Orbán „kihúzta a választásokig”, és ami szerintük ezzel egyenértékű, meg is nyerte a választásokat. Nem tudok elképzelni ennél defetistább ellenzéki gondolkodásmódot. A Brüsszelnek címzett szemrehányások – feladta az értékeit, kimutatta, hogy csak érdekközösség, fütyül a keleti tagokra – nem újdonságok, a csodaváró magyar politika jellemzője legalább Rákóczi óta. De az a következtetés, hogy uniós „rásegítés” nélkül nem lehet megakadályozni az újabb Fidesz-győzelmet, az egyre önbizalomhiányosabb magyar ellenzéki értelmiség részéről is negatív csúcsteljesítmény.

A miniszterelnök még a nyáron megköttette a saját kezét az Országgyűléssel, amelynek határozata alapján nem lett volna szabad azzal hazajönnie Brüsszelből, hogy aláírta az uniós források és a jogállamisági – az ő értelmezésében: politikai – feltételek összekapcsolását. Mégis azzal jött haza.

Mi pedig nyertesek vagyunk, valamennyi magyar. Benn maradtunk a 27-es klubban, nem sodródtunk külső pályára. Részesei vagyunk annak az Európai Uniónak, amely most, a helyreállítási alap létrehozásával magasabb integrációs szintre lép. Ennek a pénzügyi ösztönzőcsomagnak az az egyik eleme, hogy közösen veszünk majd fel hitelt. Vagyis: adóstársaivá válunk egymásnak. Ez minden eddiginél szorosabbra fűzi a viszonyunkat, hiszen nem kell cinikus bankárnak lenni ahhoz, hogy belássuk: a házasság egyik legszilárdabb alapja a közös adósság.