Egy világ

Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek az élete szakadatlan lomtalanítás? Mondd, mit ér, ha anyánkról csak annyi maradt meg, hogy neki volt a legjobb fonákja New Jersey-ben? Mire jó, ha akkora a fagyasztónk, hogy abban ellakhatna egy teljes eszkimó család? Miképpen éljünk, ha a légzés is nehezünkre esik, és az alvás is kimerít bennünket? Hogyan élhetnénk? Hogyan élhetnénk túl?

– Akarsz versenyezni? – kérdezi új barátunk a strandon.

– Nem, versenyezz egyedül – mondjuk az abszurdot. Ami mégis érvényes. Ilyen az életünk.

Félünk az ismeretlentől, az idegentől, a versenytől, a mástól, a másiktól. Aki másképp köszön, öltözik, imádkozik. Aki kirí.

Nem egyszerű. A modern kisvárosban, New York tövében bentlakásos iskolát nyitnának. Tóraiskolát. A tanár menekült, a gyerekek is azok. Németül beszélnek. Zsidók. („Aztán majd kerülgetni kezdik a lányainkat” – aggódnak azok, akik már elhagyták a kalapot.) Idejöttek, mert békére és biztonságra vágynak. Erre vágytak már a szüleik is Bronxban, a nagyszüleik Lengyelországban, az ő szüleik Oroszországban vagy Ausztriában, ahonnan menekültek. A fekete ruhás férfi is. Nem játsszuk újra a Bibliát. Nincs Ábrahám, nincs Izsák, nincs áldozat, sem szövetség.

Hát mi van? A körülmények hatalma: a világ olyan, amilyen. Ideg-összeroppanáshoz nem kell tragédia. Elég, ami naponta kijut. Halmozódik a feldolgozhatatlan. Régi félelmek és új érthetetlenségek. A banalitás, amit újra és újra elemezgetnek, cincálnak, amibe beleragadnak. A megújuló önismereti rohamok maguk is okozhatnak válságokat. Itt, a kertvárosban, a huszadik században is, ironikusan, lebegtetve, mikrorealizmussal pingálva.

Egy kisregény és öt remek elbeszélés, a kiváló amerikai író pályakezdő, 1959-es, magyarul csak most megjelent kötetében.

(Philip Roth: Isten veled, Columbus. Fordította Nemes Anna. 21. Század Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor