Egy epizodista politikai kalandjai

1986 a Szigligeti Színházban talál, ahol nagyon jól ment a sorod, a következő évtől 1990-ig főrendező is vagy. Szolnok fontos terep, de a színvonala változékonynak bizonyult. Akkor éppen milyen állapotban volt a színház?

Középen. Az első nagy szakasz Székely Gábor nevéhez fűződik, de előtte Pál Istvánék is próbálkoztak az avantgárddal. Ez szörnyen nehéz egy megyeszékhelyen, ahol a színház leginkább egy áruházhoz hasonlít, amiben minden kapható. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell jó minőségű árut adni. Vittem magammal a Stúdió K tagjait, előre megmondtam Schwajda György igazgatónak, hogy az együttes nélkül nem megyek sehova. Schwajda állítólag többször megvédett engem, utólag elmondta, hogy miattam gyakran látogatták a pártbizottságból meg a belügyből is, mert akkor már fekete báránynak számítottam. Így volt vagy sem, nem tudom, az emberek utólag átszínezik a történelmet, és Schwajda ezt akkor mesélte, amikor az első Orbán-kormány idején Ascher Tamást és engem rá akart venni, hogy menjünk át hozzá az általa épített Nemzeti Színházba. De egyikünk sem vállalta. Akkor a szakmában nagy ellenállás volt az új színházzal szemben, amelyet a korábban kijelölt Deák tér helyett Orbánék dafke máshol húztak fel, Schwajda együttműködésével.

Miért számítottál fekete báránynak?

1967-ben ismerkedtem meg azzal a baloldali költőtársasággal, amely megkülönböztetetten figyelt a társadalom alján élőkre. Ők vettek részt az Első ének című antológiában: Pass Lajos, aki sokáig a barátom volt, Sipos Áron, aki mostanában producer, de odatartozott Baka István is meg a filozófus Martin Endre vagy Halmos Ferenc szociológus. Két előadóestet is összeállítottam a műveikből, a másodikat szerencsésen be is tiltották. 1970 táján volt az a híres esemény, amikor Haraszti Miklós és Dalos György éhségsztrájkot kezdeményezett azért, hogy a hatóságok kénytelenek legyenek erre reagálni, és világos legyen: nincs szabad nyilvánosság. Rendőrhatósági figyelmeztetésben részesültek. Ilyen akkor már nekem is volt. Egyébként ebben az ügyben aláírásokat is gyűjtöttek, Ruttkai Éva és Latinovits is aláírta.

A Stúdio K, korábbi nevén az Orfeo híres volt arról is, hogy behozta a nyugati irodalmat. Ebből volt bajotok?

Egy kicsit ebből is. Én 1961-ben kerültem az Egyetemi Színpadra, és már akkor mindenki tudta az ott fellépőkről, hogy nonkonformisták, hogy nem akarnak belesimulni az akkori „akadémikus” színházi struktúrába. Én például nem végeztem színművészeti főiskolát. Barátaink szerkesztették a Horizont nevű hangos folyóiratot, amelyben Ionesco, Beckett művei is szerepeltek, akiknek amúgy a nevét sem lehetett kiejteni. Botrányból bőven akadt körülöttünk. Nézőkből sem volt hiány, még a fal mellett is álltak.

A hetvenes években hangsúlyosabban jelent meg a népi irodalom a filmben, de a színpadokon is. Milyen volt a viszonyotok velük?

Ők egy olyan életformát kerestek, amelyet mi letűntnek gondoltunk, és népi művek számunkra inkább a városi folklór lehetőségét jelentették. A népiek jó része később jobboldali, sőt Csurka esetében szélsőjobboldali irányba ment el. A rendszerváltó értelmiség kettévált, és számomra különösen fájdalmas volt a ’89-ben megismert akcionista, avantgárd képzőművészeti Inconnu Csoport szétesése: egy részük szélsőjobboldali lett, a másik részéből meg – Pálinkás Szűcs Robi esetében – a Klubrádióhoz vitt az út.

Hogyan kezelt benneteket a hivatalos színházi világ, amiből ti kitagadtátok magatokat?

Változó módon. Molnár Gál Péter például, a Népszabadság rettegett kritikusa, aki ügynökként a színházi emberekről gyártott jelentéseket, 1978 elején segített legalizálni az együttest legalább a Népszabadságban. Vitányi Iván pedig több levelet is írt a Központi Bizottságnak, hogy hagyjanak minket békén. Ezek a levelek most kerültek elő. Hat évvel korábban ugyanis a Magyar Ifjúság (amely elvben a KISZ hetilapja volt, de a belügy erősen kontroll alatt tartotta), amikor a párt nekilátott az értelmiség megregulázásának, kampányt indított ellenünk. Leadtak „olvasói” leveleket is rólunk, amelyekre aztán további cikkekben erősítettek rá. Az ÉS-ben Varjas Endre megpróbált védeni minket, de hiába.

A nyolcvanas évek elején, a lengyel események után a művész nonkonformisták után eljött a politikai ellenzék kora. Milyen volt a viszonyod velük?

Tényleg mások voltak. Egyszer Demszkyre, akit máshonnan ismertem, a belém nevelt konspirációs gyakorlatnak megfelelően rászóltam, hogy túl hangosan beszél a színházi folyosón, felfigyelnek rá. Épp azt akarom, mondta, hogy merjük vállalni magunkat. A házunk alsó emeletén, Sulyok Miklós lakásában működött az AB Kiadó nyomdája, egy csomó ellenzéki kiadvány itt született meg. Petri verseit, Haraszti, Tamás Gáspár írásait nyomták, de Kunderát is. Én ezzel a dologgal együtt éltem, de aktívan nem vettem benne részt. A szabad demokrata történetnek én fontos epizodistája voltam, és nem főszereplője.

Akkor hogyan lett belőled később SZDSZ-képviselő a parlamentben?

1989-ben történt, hogy segíteni akartam a szolnoki szervezetnek, és felajánlottam, hogy autón Pestre viszem az aktivistáit. Harasztihoz tartottak. Mikor odaértünk, azt mondja a Haraszti, hát te meg mit csinálsz itt? Te nem sofőr vagy, hanem holnaptól a párt képviselőjelöltje. Haraszti így szokott beszélgetni. Elgondolkoztam a dolgon. Egy kicsit meg is ijedtem. Értek én ehhez? Aztán rájöttem, hogy az oktatásról tudok egy s mást, a kultúráról dettó, és Szolnokon megismerkedtem a környezetvédelemmel is. Így kerültem a parlamentbe.

Akkor több színházi ember is bekerült, Darvas Iván például.

Mi voltunk az arcok. A pártnak kevés ismert embere volt, és kellett az előadó-művészeti rutinunk is. Az más kérdés, hogy még a nyáron elkezdtem beletanulni a vízügybe is, hiszen Szolnok ennek volt a központja, de az olajbányászatból is felkészültem.

Ingáztál Pest és Szolnok között?

Annál is inkább, mert jelöltként kampánygyűléseket kellett tartanom. Hét falum volt különben, és Szolnok déli része. Az egyik ilyen találkozón Vezseny községben felállt egy atyafi, és megkérdezte, hogy hova lett az az egymillió dollár. Elhűltem. Milyen egymillió dollár? Hát amit a zsidók adtak maguknak, mondta ő. Ez eléggé valószínűtlen, mondtam én, hiszen épp most fizettem be a saját pénzemből húszezer forintot a kampányra, annyira nincs pénze a pártnak. De az az atyafi csak erősködött, hogy nemrég járt itt egy képviselőjelölt férje, onnan tudja. Mármost az én ottani riválisom a fideszes Lévai Anikó volt, akinek a férje ugyebár Orbán Viktor. De ez csak egy anekdota lehet, az atyafi talán félreértett valamit. Puritánok voltunk egyébként. A megválasztásunk után rögtön lemondtunk a Kútvölgyi Kórházban nekünk járó jogosultságról meg más kedvezményekről is. A történet többi része már a rendszerváltás utáni évekhez tartozik. A korszaknak voltak nagyon kellemetlen és csúnya vonásai, ennek ellenére a nyolcvanas évek vége szép emléke az életemnek. Annak viszont örülök, hogy egy idő után végleg visszataláltam a színházhoz. Az az én igazi munkám. / Szénási Sándor