Do you, do you Saint-Tropez?

A 19. század végén még egyszerű halászfalu először Guy de Maupassant pihenő- és alkotóhelyeként (rossz nyelvek szerint a pihenés oka a szifilisz volt), majd a festő, Paul Signac központi témájaként vált ismertté, de Henri Matisse is töltött el nyarakat a településen. Már a húszas években a luxus és az ismert emberek egyik fontos találkozási helye volt, Juliette Gréco és Colette neve fémjelzi ezt a korszakot. De igazán a második világháború után tett szert világhírnévre, és vált a luxusturizmus egyik nemzetközi fővárosává, azaz a gazdag bennfenteseknek ekkor lett „Saint Trop” (egyébiránt egy Boris Vian-műből származik a kifejezés).

A legendát tulajdonképpen az irodalom és a filmművészet teremtette meg, a kulcsdátum 1954 lehet. Ekkor jelent meg az akkor még tinédzser Francoise Sagan szép regénye, a magyarul is olvasható Jó reggelt, búbánat, és ekkor rendezte meg Roger Vadim az És Isten megteremté a nőt című botrányfilmjét, az, amely Brigitte Bardot-t egyszerre a kor egyik királynőjévé avatta. Bardot (akinek a szélsőjobboldalhoz igen közel álló politikai véleményéről most hallgassunk szemérmesen) híres állatvédő alapítványa is itt működik, de BB legendája elválaszthatatlan magától Saint-Tropez-tól – ha belegondolunk, tulajdonképpen igen ritka kapcsolat ez egy sztár és egy kis település között.

Saint-Tropez igen sokat köszönhet ennek a szerelemnek, hiszen többek között a híres filmmel Isten megteremté a Saint-Trop-mítoszt is. Ezután vált Saint-Tropez Párizs művésznegyede, a Saint-Germain-des-Près kihelyezett nyári tagozatává, majd mindez bevonzotta az igazán gazdagokat – akik imádtak a hírességek mellett mutatkozni –, majd a már jórészt a média által is táplált Saint-Trop-mítosz a turisták tömegeit is.

A hatvanas-hetvenes évek voltak Saint-Trop igazi őrült, rongyrázó (franciásan: bling-bling) évei: folyt a rozé pezsgő, táncoltak a yé-yé fia-talok, megteltek a hatalmas villák medencéi, és luxusjachtokkal a kikötők. Természetesen Saint-Tropez-ban forgatták a híres Romy Schneider–Alain Delon-filmet, A medencét is, egyébként összesen százhúsz film szól valamilyen formában erről a kicsiny faluról, a legutóbbi az idén került a mozikba.

Érdekes nyári forrpontja volt Saint-Tropez az (irodalmi, de főleg a filmes) újhullám képviselői-nek, a gondtalan gazdag ifjúságnak és a francia társadalom mindenfajta elitjének. Ez a korszak még a film mint művészet és a filmesek mint művészek varázslatának ideje volt: minden érdekessé vált csupán azáltal, hogy a szereplők (főleg persze a színészek) arra jártak, megszálltak, ott étkeztek, abban a hotelben voltak szerelmesek, azon a hajón vitorláztak és így tovább. Ez a tengeri falucska lett az elit számára az a hely, amelyet nem elsősorban látni kell, hanem ahol „látva lenni” fontos.

Azután ahogy az lenni szokott, a mítoszból termék lett. Termék, amely tulajdonképpen csak annak köszönheti példátlan vonzerejét, hogy valaha mítosz volt. Hiszen Saint-Tropez természetesen nemigen különbözik a Cote d’Azur más településeitől, az öböl, ahol a falu elterül, tényleg gyönyörű, de van még szép öböl arrafelé éppen elég. A falu látványosságairól szívesen beszámolnék, de ilyenek nem nagyon vannak (no jó, talán a dombtető csodálatos panorámájú temetője, az egészen fanatikus múzeumlátogatók a város citadellájában megtekinthetnek egy kis tengerészeti múzeumot), leszámítva a luxusbutikok, bárok, éttermek és persze a kikötőben sorakozó óriásjachtok, valódi úszó paloták garmadáját.

Alighanem az a tény, hogy a gazdagok javainak bámulása egy idő után nem túl izgalmas, vitte rá a falu turisztikai felelőseit, hogy létrehozzanak egy másik múzeumot, miről másról, mint a populáris Saint-Tropez-mítosz alapkövéről, a Saint-Tropez-i csendőrök sorozatáról. A múzeum magán a legendás csendőrőrsön van berendezve, elsősorban a Louis de Funes-féle sorozatra koncentrál, de a néhány termében tájékozódhatunk a filmművészet és Saint-Tropez szoros kapcsolatáról is.

Megpróbálják Saint-Tropez (alighanem régen elveszett) autentikus sármját is megőrizni, vagy inkább újra felépíteni: az egyszerű provanszál halászfalu (helyi gasztronómiai piac, évi körmenet, a híres La Bravade a falu védőszentjének tiszteletére és így tovább) imázsa elég kevéssé meggyőző, de hát ez is vonzza a turistákat, és persze ez az, ami igazából számít.

Saint-Tropez vonzerejére jellemző, hogy a mintegy 5000 állandó lakost számláló falu évente 4-5 millió turistát fogad, a kicsiny településen harminc szálloda van mintegy kétezer szálláshellyel, nem is beszélve a bérelhető házakról, villákról, jachtokról. A zsúfoltság a mostani koronavírusos időkben érezhetően sokat enyhült, minden bizonnyal a külföldiek (elsősorban az oroszok) elmaradása miatt. Valószínűleg a kisebb számú, de azért jelentős turistahadnak köszönhető, hogy augusztus elején Saint-Tropez a vírus egyik gócává vált: számos esetet regisztráltak, néhány éttermet be kellett zárni, és kötelezővé tették az utcán is a maszk viselését. Egyébként maga Johnny Depp töltötte 56 hektáros farmján, 400 négyzetméteres, kétmedencés villájában a karantén nehéz napjait a Saint-Tropez-i öböl mellett (nem a faluban, hanem a pár kilométerrel távolabb fekvő Le Plan-de-la-Tour nevű településen). Érdeklődő olvasóinknak mondjuk, hogy a villa két éve eladó: 15 millió dollárért vesztegetik.

De azért aggódnunk különösebben nem kell: Saint-Trop megmaradt az aranyifjúság és más aranygenerációk első számú célpontjának. A falu számos luxusdiszkója előtt sportautók sokasága sorakozik minden éjjel, a különböző televízió- riportok szerint egy igazán jó pezsgő üvegje alig 20 000 euróba kerül ezeken a helyeken. A valaha volt halaszfalu kis utcáin, minden bizonnyal autentikus kis házakban, a legnagyobb luxusmárkák boltjaiban, három Michelin-csillagos éttermekben, fényűző bárokban költhetik kemény munkával megszerzett euróikat a „jet set” turisták.

Válságok, vírusok, háborúk és viharok ide vagy oda: Saint-Tropez még mindig „the place to be”, ahogy a franciák szeretik mondani dicséretes öniróniával franglais-nek nevezett nyelvükön (amely tulajdonképpen a legalapvetőbb angol szavak francia mondatba helyezését takarja). Legalábbis az igazán gazdagok számára. / Balázs Gábor, Párizs