Birodalmi élet

Az idén lesz hetven éve, hogy 25 ezer néző tüntetett a Maine Roadon, amiért a Manchester City vérlázító átigazolásra készült. A csapat kapuját másfél évtizeden át őrző, 33-szoros válogatott Frank Swift bejelentette, hogy visszavonul, és sportújságírónak szegődik a News of the World című laphoz. Ez az újság küldte ki őt kilenc esztendővel később, 1958 februárjában Belgrádba, a Crvena Zvezda–Manchester United BEK-találkozóra, amelyről visszafelé tartva a müncheni repülőtéren – tankolás után – légi katasztrófa érte a küldöttséget. A szerencsétlenségben huszonegy ember azonnal meghalt, míg Swift és Duncan Edwards, a mindössze huszonegy éves játékos a kórházban hunyt el. (A tudósító aznap, a futballista két héttel később.)

Ám 1949 októberében még nem ez dermesztette meg Manchestert. Hanem az, hogy Jock Thomson, a City skót menedzsere rémes emlékeket ébresztő kapust akart alkalmazni, miután látta őt védeni a St. Helens Town kis együttesében. A jelöltet Bert Trautmann-nak hívták. Német volt, és náci. A Luftwaffe ejtőernyőseként Vaskeresztet kapott a keleti fronton tanúsított „hőstetteiért”. A felháborodott manchesteri drukkerek pedig nemzetiszocialista- és háborúellenes plakátokkal vonultak fel, míg a Manchester Evening News ilyen leveleket közölt: „A háború rokkant katonájaként írok, mélységes keserűséggel a szívemben. Azok után, amin keresztülmentünk, egy németet igazol a City. Ha ez bekövetkezik, minden kapcsolatomat megszüntetem a klubbal.” Az egyesületet valamennyi szurkolója bojkottal fenyegette, ám Thomson nem tágított, és segítségére volt, hogy Alexander Altmann, a kassai születésű manchesteri rabbi – aki 1938-ban menekült Angliába – úgy vélekedett: „Minden ember megérdemel egy második esélyt.”

Kevesen értettek vele egyet, és a manchesteri futballhíveken kívül a boltoniak sem osztották Altmann véleményét. Amikor 1949. november 19-én a német kapus mégiscsak bemutatkozott a Manchester Cityben, a házigazda Bolton közönsége egy emberként nácizott, s azt kiáltozta, amint a 3:0-s vereséget szenvedő City játékosaihoz került a labda: „Heil Hitler!”

Korábban üvöltötte azt eleget Bert Trautmann is. Noha édesapja a Szociáldemokrata Párt tagja volt, a Tura Bremen kölyökcsapatának amúgy is agresszív, minden verekedésben benne lévő középcsatárára – merthogy a kapus eredetileg centert játszott – erősen hatott a náci propaganda. Ahogyan már angliai felnőtt éveiben mondta: „Magamévá tettem az idealizált képeket az ifjú szőke sportolókról, a tökéletes árja példányokról fehér atlétában, feszes izmokkal, üres szemmel. S ugyanígy elhittem, hogy a zsidók – miként a mozikban sokszor hallottam – patkányok, a legrosszabbat érdemlik.” Így csatlakozott a Hitlerjugendhez, amely a Führer hatalomra jutása előtt húszezer, 1933 végére 2,3 millió, majd 1936-ban már ötmillió tagot számlált. Aztán Trautmann önként jelentkezett a Luftwafféhoz, amikor még csak tizenhét esztendős volt. Mivel tinédzserként egy teherautógyárban dolgozott, a keleti frontra küldték harckocsikat javítani. De egy alkalommal – társaival együtt – homokot szórt viccből a motorba, és a Luftwaffénál nem ismertek tréfát: szabotázsért kilenc hónapra ítélték, büntetését le is töltötte az ukrajnai Zsitomir börtönében. A fegyházban heveny vakbélgyulladást kapott, csak a gyors műtét mentette meg az életét.

A szovjetekét senki sem mentette meg. Trautmann-nak szerelőként nem okozott problémát, hogy a németek gyilkolták az oroszokat. „Eleinte nem gondolsz arra: az ellenség élő személy” – említette később. Ám aztán tanúja volt egy tömegmészárlásának Ukrajnában. „Katonatársammal lövéseket hallottunk az erdőből. Odalopóztunk, és nagyjából három méter mély és ötven méter hosszú árkot láttunk, a zsidó embereknek – férfiaknak, nőknek, gyermekeknek – pedig megparancsolták, hogy feküdjenek bele. Aztán az Einsatzgruppe tisztjei felsorakoztak, és tüzet nyitottak rájuk. Egy darabig minden elcsendesedett, majd egy másik csoport következett: az újabb áldozatoknak a halottakra kellett feküdniük.” A The Independent című lapnak 2011-ben adott nyilatkozatában hozzátette: „Ez az esemény hét évtizede kísért. Ha akkor egy kicsit idősebb vagyok, valószínűleg öngyilkos lettem volna.”

A vallomás igazsága nagyon is megkérdőjelezhető a Vaskereszt „fényében”, hiszen Trautmann – már nem mechanikusként, hanem bevetések során – kitüntette magát Szmolenszknél, Sztálingrádnál, továbbá 1944-ben Franciaországban is. Azt lehet mondani, több élete volt, mert negyvenötben a németországi Klevében, a szövetségesek bombázása után három napig feküdt eltemetve egy romba dőlt iskola alatt. Megmenekült, de elfogták, és a huszonkét esztendős „veteránt” angliai hadifogolytáborba vitték. (A háború után négyszázezer német hadifogoly volt Nagy-Britanniában.) Ashton-in-Makerfieldben fekete karszalagot kapott mint „meggyőződéses náci”. Az őrizetesek e csoportjának levetítették azt a dokumentumfilmet, amelyet a bergen-belseni koncentrációs tábort felszabadító brit katonák készítettek a lágerben. Trautmann jó néhány „gyanútlan” honfitársa hamisítványnak nevezte a felvételeket.

A vaskeresztesnek viszont elege lett Németországból, és visszautasította a hazaszállítását. Engedélyt kapott a letelepedésre, de nem gondolt arra, hogy futballista lesz: farmerként dolgozott, és csak passzióból védett a Manchestertől harminchét kilométernyire lévő St. Helens csapatában, amelyben Thomson felfedezte. Az elemi erejű ellenszenven túl is úgy festett, nem csináltak nagy fogást vele, mert a City a huszonegyedik helyre szorult az 1949/50-es évadban, és kiesett. Igaz, azonnal visszakerült, és az első osztályban maradt 1963-ig, amikor megint csak a huszonegyedik hely és újabb búcsú következett.

Ám addig megtörtént az a csoda, hogy a volt nácit befogadta a kezdetben elhatárolódó Manchester. Pedig az ötvennégy decemberében a nagy Honvédot is legyőző Wolverhampton Wanderers mindent megtett azért, hogy kitúrja Trautmannt: 1952-ben 7:3-ra, 1955-ben 7:2-re, 1956-ban 5:1-re, 1959-ben (vendégként) 6:4-re győzött a boldogtalan City ellen. A kapus pozícióját azonban ez sem ingatta meg: a háló német őre nem kevesebb mint 508 bajnoki mérkőzést számlált a manchesteri klubban. Jutalomjátékán, 1964 áprilisában legalább 48 ezer – egyes források szerint 60 ezer – néző búcsúzott tőle azon a találkozón, amelyen az egyik oldalon a City-United manchesteri vegyes állt fel Bobby Charltonnal, Denis Law-val, mindenkivel, míg a másikon az angol válogatott sorakozott Jimmy Armfielddel, Ray Wilsonnal, Stanley Matthewszal, Don Revie-vel, Tom Finney-vel. Csak a tények kedvéért: a manchesteri kombinált 5:4-re győzött, tehát nem az volt a cél, hogy az elköszönő labdarúgó ne kapjon gólt.

Az FA Kupa 1954/55-ös évadában ritkábban vették be a hálóját. A City úgy lett finalista, hogy öt meccsen egyetlen gólt szedett be, s közben – 75 ezer néző előtt – 2:0-ra legyőzte örök riválisát, a Unitedet. A döntő aztán borzasztóan kezdődött a manchesteriek számára: Jackie Milburn már az első percben vezetést szerzett a Newcastle-nak, majd Jimmy Meadows negyedóra múltán megsérült, és mivel csere nem volt, a City a mérkőzés nagy részét létszámhátrányban játszotta. Vesztett is 3:1-re, de nem tört le. A következő kiírásban a döntőig két kapott gólt számlált; a Liverpoolt az Anfield Roadon, míg az elődöntőben a Tottenhamet Birmighamben győzte le 1:0-ra. Ez utóbbi azért érdekes, mert a Wembley-ben rendezett csúcstalálkozón a Birmingham volt az ellenfél, kapujában a „6:3-as” és „7:1-es” Gil Merickkel. A Trautmann – Leivers, Little – Barnes, Ewing, Paul – Johnstone, Hayes, Revie, Dyson, Clarke összetételű City ugyanannyira nyert, amennyire az előző évben a Newcastle-től kikapott, a meccs hősévé pedig nem a három gól szerzője – Joe Hayes, Bobby Johnstone, Jack Dyson –, hanem Trautmann vált. Az utolsó negyedóra kezdetén a kivetődő kapus összeütközött Peter Murphyvel. A pályán maradt, de szédelgett, és három nappal később kiderült: eltört egy csigolyája a nyakában. Utóbb legyintve említette a The Guardian szakírójának: „A történetet ezerhatszázharminchatszor kellett már elmesélnem. Bármerre jártam, mindenki a nyakamról kérdezett.” (Amikor 2004-ben a Brit Birodalom Rendjével tüntették ki az angol–német-megbékélésért kifejtett tevékenységéért, az átadás utáni estélyen II. Erzsébet is így szólt hozzá: „Ah, Mr. Trautmann! Fáj még a nyaka?”)

A náci múlton és a csigolyatörésen túl akadtak más megrázó részletek is. Trautmann 1950-ben elvett egy angol nőt, akitől három gyermeke született. A legkisebbet, az ötéves Johnt húsz nappal a diadalmas döntő után halálra gázolta egy autó, amelyet egy tizenhét esztendős fiú vezetett. „Margaret sosem tudott túljutni ezen” – mondta a feleségéről, akitől 1971-ben elvált.

Német válogatott soha nem volt, edzőként azonban foglalkoztatta az NSZK labdarúgó-szövetsége, amely a hetvenes évektől sorra küldte ki a futball fejlesztésére Burmába, Tanzániába, Libériába, Pakisztánba, Jemenbe. (Trautmann 1997-ben megkapta a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjét is.) Utolsó egzotikus megbízatása után Valenciában telepedett le, de mindig azt mondta: „A britek faragtak belőlem embert. Évente négyszer-ötször elutazom Angliába, és olyankor érzem azt, hogy otthon vagyok.”

Csaknem kilencven évet élt, 2013-ban hunyt el. Halála után egy hónappal, a Premier Liga első fordulójában a City valamennyi játékosa Trautmann feliratú bemelegítő mezben futott ki a Newcastle elleni meccs (4:0) előtt.

Tüntetés nem volt, az Etihad stadion közönsége felállva tapsolt. / Hegyi Iván