Arcvesztés és balítélet

E cikk megjelenése előtt aligha derül ki, de elképzelhető, hogy még az EU-csúcs tervezett pénteki zárónapján sem fogjuk tudni, ki rántotta félre a kormányt, elfogadták-e a következő hét évre szóló uniós költségvetést és a járvány miatti gazdasági visszaesést orvosolni hivatott helyreállítási intézkedéscsomagot, illetve mindezekhez kapcsolódik-e jogállamisági követelményrendszer. António Costa, az EU soros elnökségi teendőit január elsejétől ellátó Portugália miniszterelnöke a minap megjegyezte: szükség esetén ezúttal néhány nappal tovább is ott tud maradni Brüsszelben – vagyis inkább hosszabbítsák meg a csúcstalálkozót, csak ne megállapodás nélkül álljanak fel, mert akkor Lisszabonra marad az, amit Berlin sem tudott tető alá hozni.

2020. december 6., 13:44

Szerző:

A tét euróban kifejezve 1820 milliárd, ebből a költségvetés 1070, a helyreállítási alap 750 milliárd. Ez utóbbi összeg egyelőre nem áll rendelkezésre, azt a tervek szerint a nemzetközi hitelpiacon venné kölcsön az unió kiugróan jó kondíciók mellett, hosszú lejáratra, alacsony kamattal – lényeg, hogy mielőbb legyen pénz a tagországok gazdaságának a felpörgetésére, legyen fizetőképes kereslet ott is, ahol most elmaradnak az egyébként természetes úton befolyó bevételek. A járvány miatti lezárások leginkább az egyébként is visszatérően gyengélkedő spanyol és olasz gazdaságot sújtották eddig – ha e két országban pénzügyi összeomlás következik be, akkor a legkevesebb az, hogy búcsút lehet inteni az eddig megismert euróövezetnek.

Magyarország és Lengyelország a dolgok jelenlegi állása szerint nem akarja megszavazni a költségvetést és a helyreállítási alapot, de nem az összeggel van baja – a helyreállítási alapból a magyarok 6,2, a lengyelek 23,1 milliárd eurót kapnának, a hétéves költségvetésből pedig ezenfelül, hasonló, durván 1:4 arányban megosztva összesen további 150 milliárdot –, hanem azzal, hogy a többiek olyan mechanizmussal kívánják összekötni a pénzek kifizetését, amely jogállamisági követelményeket támaszt a kedvezményezettekkel szemben. Ez utóbbi feltételrendszert minősített többséggel is elfogadhatnák, vagyis „le tudnák nyomni” Budapestet és Varsót – csakhogy e két ország kilátásba helyezte magának a büdzsének és a helyreállítási alapnak a megvétózását, annak elfogadásához ugyanis minden EU-tagország beleegyezése kell.

Magyarország azzal is készült az uniós vitára, hogy igyekezett feltölteni a trezort: a nyugati média adatai szerint idén 6,5 milliárd euró értékben adott el eurókötvényt – többet, mint 1999 óta bármely évben. Mi történik, ha a 25-ök nem hajlandók eltekinteni a jogállamisági kritériumoktól, a két ellenálló ország – illetve legalább az egyikük – pedig él a vétójogával?

Ebben az esetben 2021. január 1-jétől először is nincs érvényes költségvetése az Európai Uniónak. Ilyen helyzetre az a szabály, hogy havonta csak annyit szabad elkölteni, amennyi az egytizenketted része az utolsó, büdzsével biztosított évben, vagyis jelen esetben 2020-ban folyósított összegeknek – mégpedig kiadási területenként külön-külön érvényesítve ezt a szabályt. Vagyis például a területalapú mezőgazdasági támogatások – igaz, nem egy összegben, hanem 12 hónapra elosztva – továbbra is eljutnak majd a gazdákhoz ugyanakkora értékben, mint az idén, de új programok finanszírozását nem lehet megkezdeni. A világ tehát nem dől össze, de a tagországok késedelembe esnek mindazokkal a célokkal, amelyek új prioritásokat szolgálnak. Az Európai Bizottság számításai szerint ebben az esetben 2021-ben a tervezett 166 milliárd euró helyett csak mintegy 135-140 milliárd EU-támogatást lehet folyósítani.

A helyreállítási intézkedéscsomag megvalósítását – amely pedig teljes egészében sürgetőbb lenne, mint a büdzsé, hiszen a járvány miatt itt és most, nem pedig hét évre elosztva mennek tönkre a vállalkozások, veszítik el munkájukat emberek tömegei – a vétó teljességgel ellehetetlenítené, és erre nem áll rendelkezésre kidolgozott B terv. Megoldás itt az lehet, ha a megerősített együttműködésre hajlandó 25 tagország a lengyelek és a magyarok kihagyásával létrehozza a maga külön finanszírozási mechanizmusát.

Ezzel két gond van. Az egyik – amelynek a súlyosságát igazából csak a bennfentes szakértők tudnák megítélni – az, hogy a kidolgozása és az elfogadtatása további időveszteséget jelentene. A másik, ami könnyebben belátható, az, hogy minden eddiginél drámaibb törésvonalat hozna létre az unión belül.

Eddig is sok szó esett a „kétsebességes Európáról”. Ezzel kapcsolatban fel szokták hívni a figyelmet arra, hogy az EU most is „többsebességes”: vannak egyrészt az euróövezeten, másrészt a schengeni övezeten belüli, illetve kívüli országok, továbbá léteznek olyan együttműködési formák – például a jövőre induló Európai Ügyészség működtetése –, amelyekben nem minden tagállam vesz részt. De a „több sebességgel” addig nincs igazán baj, amíg nem különülnek el olyan tagállamok, amelyek szinte semmiben nem vesznek részt. Ha ilyen helyzet áll elő, azt már „kétsebességes” uniónak kell nevezni, és az rosszabb, mint a „többsebességes”, mert azt jelenti, hogy vannak a „maghoz tartozók”, és vannak a „külső pályán keringők”.

Ha Varsó és Budapest kimaradna a helyreállítási alapból, az már erre a külső pályára sodorhatná őket, ahol felmerülhet a kérdés, vajon elégséges-e még ott az EU gravitációs ereje. A kilépés – a „Polexit”, illetve a „Huxit” – gondolata jelenleg tabunak számít ugyan, és minden elemző felhívja a figyelmet arra, hogy a lengyel és a magyar lakosság túlnyomó többsége az unióban maradást pártolja, ám egyes esélylatolgatásokban felmerül az is: ha sikerrel jár e két ország felzárkózása a fejlettebb tagországok szintjére – márpedig a cél ez –, akkor Lengyelország és Magyarország előbb-utóbb nettó befizetővé válhat az unión belül, vagyis többet fizet majd be a közös kasszába, mint amennyit onnan kivehet. Ha a járvány előtti gazdasági növekedési adatokat kivetítjük a járvány utánra – ami persze felettébb elméleti fikció –, akkor egyes számítások szerint ez a helyzet a húszas évek végére bekövetkezhet. Hogy mi lesz akkor Varsó és Budapest politikai szándéka az EU-tagságot illetően, ha már nem fejlesztési támogatást hoz a konyhára az uniós tagság, hanem ellenkezőleg, pénzbe kerül, ma még senki nem tudja. A válasz persze nem kis mértékben azon múlik, ki lesz majd akkor kormányon ebben a két országban.

Egyelőre azonban az van napirenden, hogy a 25-öknek és a lengyel–magyar párosnak meg kell találnia azt a kompromisszumot, hogy miként járhatnak jól anyagi értelemben, illetve miként kerülhetik el a presztízsveszteséget politikai értelemben. A vétó alkalmazása ezt fogalmilag kizárná. A jogállamisági feltétel „ejtéséről” azonban számos tagállam hallani sem akar, nem is beszélve az Európai Parlamentről.

A remélhető kompromisszum tartalma alighanem az lehet, ha Varsó és Budapest garanciákat kap arra, hogy a jogállamisági kritériumok érvényesítése nem lép túl azon, ami az uniós támogatási pénzek korrekt felhasználásának az ellenőrzéséhez szükséges. A bíróságok függetlenségének követelményét illetően nyilván nincs pardon. Abban nehéz lesz megállapodni, mennyire elengedhetetlen követelmény e vonatkozásban a médiaszabadság. Kulcskérdés lehet, hogy Orbán Viktorral el tudják-e fogadtatni azt: ha az esetleges viták eldöntésére az Európai Bíróságot hatalmazzák fel, akkor az nem egy „Soros által fizetett testület” kezébe adja a döntést, hanem megnyugtató módon biztosíthatja az ügy kivonását a politikai mezőből, és áthelyezését a jog világába. / Kárpáti János

A rovat további cikkei