A végtelen fagyon át

„Alapjában véve egy lehetséges Amundsenről mesélek, és nem elsősorban a valódi, történelmi személyről” – szögezi le könyve utószavában Espen Ytreberg. Az Oslói Egyetem tanára médiaelmélettel foglalkozik, és médiatörténeti kutatásokat folytat, szépíróként pedig 2016-ban debütált hazájában Amundsen című életrajzi regényével. Az öt fejezetre tagolt, alig több, mint 200 oldalas könyvben Ytreberg keveri az idősíkokat, ezért felváltva követhetjük nyomon Amundsen leghíresebb expedíciójának drámai alakulását, illetve a Déli-sark meghódítása utáni nemzetközi előadókörútját, amelyet meglehetősen kelletlenül tartott meg. Ytreberg a bőséges tényanyagot hatásosan keveri a fikciós elemekkel, arra azonban nem vállalkozott, hogy Amundsen egész életét és teljes felfedezői pályafutását elmesélje. Könyvének gerincét ugyanis az 1910–12-es expedíció eseményei képezik, de hangsúlyos szerepet kap benne saját kutatási területe, Amundsen és a korabeli sajtó viszonya is.

Ytreberg regényesített életrajzának legnagyobb érdeme, hogy szuggesztíven érzékelteti a Déli-sark eléréséért vívott emberfeletti küzdelem egyre nehezedő stációit, amelyek alaposan próbára tették Amundsen és társai kitartását. Pontos képet alkothatunk többek közt arról, hogy a legénység tagjai miként élték túl a mínusz 40-50 fokos hideg okozta fagyási sérüléseket, hogy milyen óriási áldozatok árán sikerült az életben maradásukat jelentő utánpótlásraktárakat kiépíteniük, arról nem is beszélve, hogy miként vergődték át magukat a Transzantarktiszi-hegységen, de arra is fény derül, hogy pontosan miféle szerepet játszott az expedíció sikerében az ötvenkét szánhúzó kutya, amelyek közül mindössze tizenegy tért vissza gazdáival a framheimi bázisra.

Megismerhetjük továbbá az expedíció hónapokon át aprólékosan megtervezett logisztikai részleteit is, hogy miként sikerült Amundsennek megoldania a felszerelésük és ellátmányuk hatékony szállítását, hogy a túlélés miféle titkait leste el évekkel korábban az eszkimóktól, és hogy miért okozott olyan nagy gondot utazásuk fényképes dokumentálása. Megtudhatjuk azt is, hogy milyen problémáik adódtak a korabeli navigációs eszközökkel, és hogy miért gyűlt meg a bajuk a pontos tájékozódással az expedíció legvégén. Ytreberg regényének legérdekfeszítőbb rétegét azonban mégis a csoportlélektani folyamatok változásának kíméletlen ábrázolása jelenti, hiszen nemcsak az expedíció legénységi tagjai közt mélyülő ellentéteket villantja fel, hanem Amundsen és a többiek konfliktusokkal terhelt viszonyát is. Az expedíció vezetőjének ugyanis „hidegebbnek kell lennie magánál a Déli-sarkpontnál is, hogy átvezesse az embereit a végtelen fagyon és az átláthatatlan ködön”, Amundsennek pedig tényleg meg kellett hoznia néhány meglehetősen nehéz döntést az első sikertelen és majdnem tragédiába torkolló kísérlet után, miután 1911 szeptemberében túl korán vágott neki az embereivel, hogy Robert Falcon Scott előtt érjék el a Déli-sarkot.

„Írás közben az volt a célom, hogy a fikció a tények továbbépítésének egyik módja legyen, tényeken alapuló fikció. Igyekeztem nyújtani valamit mindazok számára, akik a fikció kedvéért olvassák a fikciót, ahogy azoknak is, akiket Roald Amundsen személye érdekel, valamint annak az olvasónak is, aki ismeri a rendelkezésre álló szakirodalmat” – foglalja össze célkitűzését Ytreberg. Könyve azok számára is élvezetes olvasmányt nyújt, akik már ismerik Amundsen saját élménybeszámolóit, illetve Alina és Czesław Centkiewicz (Amundsen ​útja), Dékány András (A sarkvidék meghódítója) vagy Roland Huntford (Scott ​és Amundsen – Versenyben a Déli-sarkért) nem kevésbé alapos és kiváló tényregényeit.

Ytreberg karcsú, de precíz könyvéhez képest sokkal nagyobb ívű és nem kevésbé részletgazdag portrét fest a sarkvidékek legeredményesebb felfedezőjéről Espen Sandberg 2019-es Amundsen című életrajzi filmje. Az 1971-ben született norvég filmes rendezett már hollywoodi szuperprodukciót (A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja), de előszeretettel dolgozza fel a norvég történelem hőseinek életét is, hiszen a legendás hajós, Thor Heyerdahl csendes-óceáni útjáról (Kon-Tiki) és a II. világháború idején a norvég ellenállás egyik legizgalmasabb szereplőjéről is rendezett már sikerfilmet (Max Manus). Sandberg, Ytreberghez hasonlóan egy kifejezetten nyughatatlan, már-már űzött és magányra ítélt kalandornak festi le Amundsent, akinek az elszántsága nem ismer határokat, és bárkit, illetve bármit képes feláldozni, hogy sikerre vigye az expedíciókat. Nem idealizálja főhősét, és nem fél rávilágítani Amundsen (Pål Sverre Hagen) és bátyja, Leon (Christian Rubeck) ambivalens viszonyára sem, továbbá Amundsen magánéletéből is ad egy kis ízelítőt, hiszen a film keretéül Leon és a sarkkutató második nagy szerelme, Bess Magids (Katherine Waterston) beszélgetése szolgál, akik együtt várják Amundsen hazatérését.

A Déli-sark meghódítását követően a kétórás film második felében megismerhetjük Amundsen 1918-ban indult másik híres expedícióját is, amelynek során új hajójával, a Fram mintájára épült Mauddal az Északkeleti átjáró áthajózására vállalkozott, de a jégviszonyok miatt a sodródásos kutatóút végül kudarcba fulladt. Espen Sandberg nem hallgatja el azt sem, hogy Robert Falcon Scott tragikus halála miként változtatta meg Amundsen megítélését a világ, különösképpen az angolok szemében, illetve markáns ecsetvonásokkal rajzolja meg a példaképként tisztelt legendás felfedező, Fridtjof Nansen alakját is, aki a bátyja, Leon nélkülözhetetlen pénzgyűjtő és sajtós háttérmunkája mellett szintén fontos szerepet játszott az expedíciók sikerében, hiszen a Fram az ő hajója volt.

Espen Sandberg hollywoodi léptékű, látványos és gyönyörűen fényképezett filmadaptációt rendezett Amundsen életéről, aki világéletében az Északi-sark meghódítására készült, de végül Scott-tot megelőzve a Déli-sarkra ért elsőként, később pedig az Északi-sark átrepülésével is kísérletezett. Ellentmondásos jelleméről sokat elárul az a tény is, hogy egy bajba jutott vetélytárs megmentéséért áldozta életét: 1928. június 4-én az elsők között indult el repülővel, hogy megmentse Umberto Nobile olasz tábornokot, a léghajózás úttörőjét, miután meghallotta, hogy lezuhant Italia nevű léghajója. Néhány héttel később Tromsø városának közelében találták meg Amundsen repülőgépének darabjait, ám a holtteste sosem került elő, és arra sem derült fény, hogy pontosan mikor és hogyan vesztette életét. A jégsziget foglyai című mozi kettejük történetét dolgozza fel, Nobilét Peter Finch, Amundsent pedig nem más, mint Sean Connery alakítja ebben az 1969-es, Golden Globe-díjra jelölt szovjet–olasz filmben.

Amikor egy újságíró megkérdezte Amundsentől, hogy miért okoz neki ekkora örömet az ismeretlen területek meghódítása, így fogalmazta meg ars poeticáját: „Hogy mire jó? Kitölteni a térkép üres foltjait, jóllakatni szemem az emberi lábbal soha nem érintett fehér térségek látványával, amelyeket sok százezer vagy millió év óta csak a csillagok néztek. Érezni, hogy én vagyok az első, aki megbolygatja a csendjüket. A felfedezés győzelme: boldogság. S ezt nem értheti senki, aki nem látta még hajója orra előtt a ködben vagy a kutyák dérlepte háta fölött, vagy a repülőgép pergő légcsavarján át az ismeretlen földet, a tiszta földet, amelyet még nem fertőzött soha árulás és aljasság. Ez a föld hív, vonz, mint a mágnes.” Espen Ytreberg regénye és Espen Sandberg filmje egyaránt méltó emléket állít Amundsennek, ezért mindkét alkotást bátran ajánljuk mindazoknak, akiket egy picit is érdekel a modern sarkkutatás úttörő hősének élete. / Bajtai András

(Espen Ytreberg: Amundsen, 226 oldal,

Typotex Kiadó; Amundsen, 125 perc, DVD)