A Bastille elfoglalásának napja

Magának július 11-ének sem volt egyszerű „élete”. Mindazonáltal a nagy nap első évfordulóján, 1790-ben, hatalmas ünnepséggel emlékeztek az Bastille elfoglalásra, az abszolút monarchia végére, a nemzet újra megtalált egységére. A föderáció ünnepe a forradalom első szakaszának egyik nagy pillanata volt, ahogy az esemény talán legnagyobb klasszikus történésze (többek között Petőfi és a márciusi ifjak egyik kedvenc szerzője) Jules Michelet fogalmazott: „a nép ekkor adta áldását a forradalomra”.

A forradalom későbbi éveiben a nemzet egysége meglehetősen kevéssé volt jellemző. A forradalom legfontosabb ünnepe a köztársaság kikiáltásának napja lett, az újonnan bevezetett forradalmi naptár szerint vendémiaire (a szüret havának) első napja, azaz szeptember huszonkettedike. Napóleon császárrá koronázása véget vetett az Első Francia Köztársaságnak, és természetesen a köztársasági nemzeti ünnepeknek is. A gyakran visszatérő rendszerváltásokkal tarkított 19. században forradalmi és ellenforradalmi eredetű rezsimek váltották egymást, a nagy forradalom emléke is ezen változások hullámán került hol a felszínre, hol a mélybe.

Végül a forradalomra egyértelmű előképként emlékező párizsi kommün romjain, és több tízezernyi kommünár hulláján létrejövő III. Köztársaság tette a nagy forradalmat a rendszer legfőbb legitimációs alapjává. Így lett 1880-ban július 11. francia nemzeti ünnep, és maradt az a mai napig, s még a kollaboráns, nácibarát Vichy-rendszer sötét éveiben, sőt 1940 és 1944 között is.

A III. Köztársaság a sok hányattatás után magát a végre megtalált „végleges” politikai rendszernek tekintette. Így a parlamentáris, liberális, konzervatív, erősen nacionalista köztársaság 1789 elveinek megvalósítójaként tekintett magára. A nemzet és a köztársaság egysége, az emberi jogok, a képviseleti rendszer, a laikus állam, a lassan megszilárduló polgári társadalmi rend – ezek az eszmék a rendszer ideológusainak szemében a nagy forradalom elveiből eredtek. Természetesen a III. Köztársaság vezetőinek sem kerülte el a figyelmét a meglehetősen közismert tény, hogy a forradalom elvei a lehető legsokszínűbbek voltak, sőt bizonyos elvi különbségek miatt fejek is szépen hullottak a nagy történelemi esemény éveiben. A magyar történelemből is ismert Georges Clemenceau mondta minderről lakonikusan: „a forradalom egy blokk”, azaz tegyünk félre minden különbséget, amely mondjuk az alkotmányos monarchisták (1789) és a jakobinusok (1793) között fennállt.

Egyébként nagyjából ez is történt, a szimbolikusan értett 1789-ből a nemzet születésének alapdátuma lett. A felvilágosodás nagy alakjai (elsősorban Rousseau és Voltaire) halálának centená- riumai arra is lehetőséget adtak a rezsimnek, hogy a forradalmat egyértelműen a felvilágosodás elveiből eredeztesse, ami a mai történettudományban már erősen vitatott tézis. Mindez persze szolgált legitimációs célokat is: Franciaország lenyűgöző intellektuális múltjának és a köztársaság fényes jövőjének egymáshoz kapcsolását.

Ekkor alakult ki és vált hivatalossá a ma mindenki számára ismert állami szimbólumrendszer, amely szinte mindenben a nagy forradalomból eredeztethető: a trikolór, a Marseillaise mint állami himnusz, a szabadság-egyenlőség-testvériség mint a köztársaság máig mindenhol szembeötlő jelmondata, és így tovább. Mindezt sulykolják az iskolai tankönyvekben, részei az állami rítusoknak, hiszen ezt az egységes francia nemzetet – ahogy ma ismerjük – a III. Köztársaság teremtette meg. Történészek sokszor idézett szavaival: az iskola és a kaszárnya révén. Ennek a nemzetnek pedig érinthetetlen szimbólumává vált 1789, a nagy francia forradalom.

Egy-egy történelmi esemény sosem lehet a nemzet „atyai öröksége”, a forradalommal is sokáig ez volt a helyzet. Már közvetlenül a nagy forradalom után 1789-et a szabadság és az egyenlőség eljövetelének kezdőpontjaként tekintették, később ez kiegészült a burzsoázia uralomra jutásának képével. A romantika korában inkább a francia nép heroikus szabadságküzdelmének nacionalista elemeket sem nélkülöző olvasata lett az irányadó, majd a 19. század végére a forradalom a demokratikus eszmék kiindulópontjává is vált. A lassan színre lépő modern, munkásmozgalmi baloldal tette a hangsúlyt először a forradalom kevésbé politikai, sokkal inkább szociális tényezőire, azaz a fókuszba a jakobinusok, majd a nép, azaz a városi sans-culotte-ok és a parasztok feudalizmus elleni mozgalmai kerültek.

Az orosz forradalom iránti nagy lelkesültség idején, 1920-ban jelent meg a kor nagy történésze, Albert Mathiez híressé vált írása, amelyben egyértelmű történelmi párhuzamot húzott a jakobinizmus és a bolsevizmus között. Ezt maguk a szovjet történészek is erős kritikával kezelték, de végül az az álláspont maradt az uralkodó a baloldali történészek körében, hogy a francia forradalom polgári forradalom volt, amelyben a népi erők csak a burzsoázia forradalmát kisegítő szerepet játszottak.

Sokáig ez a felfogás volt a domináns a történészek között, a hatvanas-hetvenes években lépett színre ezzel szemben a revizionisták köre, amely alapvető pontokon támadta ezt az olvasatot. Tagadta, hogy az események eredetében és lefolyásában a nemesség és a burzsoázia osztályharcát kellene látnunk, másrészről véleményük szerint a forradalom 1792-ben, amikor a nép is színre lépett az események alakításában, kicsúszott természetes folyásából, amely egy liberális rendszerhez vezetett volna. Ennek volt a következménye a diktatúra és a terror. Ez a nézet 1789 bicentenáriumára a széles közvélemény szemében lényegében diadalra jutott: az 1989-as nagy liberális eufóriának ebben persze jóval nagyobb szerepe volt, mint a történészi érvelés erejének.

Ma sincs ez másképp: reakciós korunkban a forradalomnak igen rossz a híre, nemcsak 1793-nak, hanem 1789-nek is. Még 1792-ben szólalt fel ezekkel a szavakkal egy képviselő a konventben: „Polgártársak, azért vagyunk itt, hogy újrakezdjük a világtörténelmet”. Most inkább így tűnik, hogy a régi történelem tért vissza. / Balázs Gábor