A hagyma, a privatizáció és a szabadság

– Vigyen még a fokhagymából, mert ősszel már csak aranyárban lesz – majd kiejtettem a kezemből azt az egy fejet, amelyet gondosan kiválasztottam, amikor a zöldséges hirtelen rám szólt. Jön is azután a magyarázat, hogy ez kínai, mert magyar hagyma már alig, márpedig a járvány miatt bizony nem jön több szállítmány. Sem most, sem később, mert veszélyes. Hogy miért nincs elég hazai termés, vagy ha van, miért nem jut belőle elegendő, arra nem kapok választ. Pedig már jó tizenöt éve, hogy visszaszorulóban a hazai termelés. Sok oka van. Beszédes, hogy az egykor híres makói Hagymakutató Intézet évtizede zárva van, holott innen vásárolták fel anno a hollandok és a spanyolok azt a nemesített fajtát, amelyből később annyit termeltek, hogy Magyarországra is azt hozták be, vagyis vissza, és olcsóbban annál, mint ami még itthon egyáltalán fellelhető volt. Hét évig tartott például a makói hagyma hungarikummá nyilvánítása, a procedúra végére viszont már csak tizedannyit termesztettek, mint annak előtte. Ahol húsz éve még 150-200 kamion várakozott a friss vörös- és fokhagymára, ma legfeljebb négy-öt ha megtelik. Azután erre rájön még az olcsó, és a jó isten tudja, mitől ízetlen, szagtalan kínai áru. Illetve most ez sem jön. Talán nem is baj.

A hülyék országa vagyunk, politikai rendszerektől függetlenül.

Tavaly, késő tavaszi éjszakákon a nagybani piacon gőzerővel csomagolták át a görög és spanyol epret nemzetiszínű szalaggal díszített műanyag dobozokba. Mondom, hülyék országa vagyunk, sikerült a nemzeti jelzőt olcsó kereskedelmi prédává tenni. Sőt, ennél nagyobb poén volt, amikor – mert ez, vagyis a magyar változata valóban lehetne hungarikum – a szlovák csípős kolbászt csomagolták kokárdába, és adták aranyáron a „kézműves” soron.

Megyek vissza az időben. Hülyeségünk történetében, amikor cukor- és hajógyárakat adtunk el tőkeerős multiknak, és dobtunk ki exportképes árukat az ablakon, mert kellett a külföldi tőke beáramlásához a mézesmadzag. A madzag maradt, a mézet elhappolták előlünk. Demagóg vagyok, igaz? Az vagyok. Miért ne, amikor csupasz a seggünk. Eladtunk vagy feladtunk mindent, ami a magyar gazdaság piaci körülmények között végre működőképes része lehetett volna. A Ganz Hajógyárat, miközben svéd és amerikai kotró- és daruhajók megrendelései nyomán készült műszaki rajzok simultak még a mérnökök tervasztalain. A Béres Cseppet is kiengedtük az USA-ba, gyártsák ott, és forgalmazzák a világban nélkülünk. A Globus konzervgyárat is átengedtük valami cseh cégnek – lényegében megszűnt. Volt salgótarjáni üveggyárunk – nincs. Nyoma sincs a MOM-nak – illetve igen, a bevásárlóközpont hordozza a nevét, a gyár sehol, bár egykori dolgozói működtetnek egy klubot, hogy őrizzék az emlékét az 1876-ban alapított vállalatnak. Emlékekkel azonban nem lehet kereskedni, azok ápolása nem teremt munkahelyeket, viszont nosztalgiázva jól el lehet dagonyázni a nemzeti büszkeség disznóólaiban. Szag van. Nem fokhagyma-, hanem bélsárszag.

A járványhiszti után viszont éppen ideje lenne a szellőztetésnek. A kormány ezt még nem érzi, viszont vannak arra utaló jelek, hogy a józan paraszti ész végre kapcsolt. Most tavasszal olyan parcellákat vetettek be, fogtak végre művelés alá, amelyeket az elmúlt évtizedben a tulajdonosaik elhanyagoltak. Inkább elmentek szombatonként a Tescóba, ott vették meg a csirke- és a disznóhúst, a zöldséget, a kínai fokhagymát, meg a kész süteményt, ezzel is kiélték a világpolgárságukat, felemelkedésüket, kiemelkedésüket a nyomorból, aztán végre ők is fogyasztók, haszonélvezők, és nem nyomorult termelők. Most belátták, van értelme ismét termelővé válni. Nemcsak fogyasztani, hanem valamit létrehozni is.

A falusi végeken kezdik megérteni az emberek, hogy ugyan a szabadságukban áll minden héten bemenni valamelyik áruházba, és ott megvásárolni mindazt, amit egyébként maguk is meg tudnának termelni, de nem biztos, hogy érdemes. Nem biztos, hogy ez a jövő. Ami egyébként sosem biztos. / Rózsa Péter