Uniós pénzek: jó-e nekünk, ha gyorsan lehívjuk?

A jelek szerint nem volt blöff az a néhány hónappal ezelőtti bejelentés, hogy az Orbán-kormány 2019-ig le akarja hívni a 2014–2020 közötti időszakra rendelkezésünkre álló összes uniós támogatást, kimerítve valamennyi fejlesztési keretet. A múlt héten ismertették azt a tervet, hogy az idén több mint 2000 milliárd forintnyi pénzt kell megszereznünk, és ennek érdekében hatalmas, 12 havi célprémiumot ígértek az illetékes szerveknél dolgozó munkatársaknak. A most megjelent pályázati menetrend ennek megfelelően a gazdaságfejlesztésre és innovációra szánt hétéves keret háromnegyedét már ebben az évben meghirdetni szándékozik.

A hivatalos magyarázat az elképesztő gyorsításra az, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben nem az utolsó évekre akarják hagyni a támogatás felhasználását. Az uniós gyakorlat szerint a hétéves költségvetési időszak első két éve lényegében elmegy a Brüsszelben elfogadott általános keretszámok konkretizálására, az egyes országok operációs programjainak részletes egyeztetésére. Ezek alapján lehet csak a konkrét pályázatokat meghirdetni, ami már az adott ország feladata. Mindez hatalmas bürokratikus és szervezési munka, hiszen a mi esetünkben például sok ezer milliárd szétosztásának pontos és minden szempontból szakszerű előkészítésére van szükség.

A rendszerből következően az időszak első felében a keretek töredékének lehívására van lehetőség, a kifizetések az utolsó három évben gyorsulnak fel. Éppen emiatt nem is kell minden pénzt a periódus végéig lehívni, erre még két év áll rendelkezésre.

Pontosan ez történt a 2007–13 közötti támogatási összegekkel is nálunk: a 2010-es kormányváltáskor hiába álltunk az élen az EU-ban a pénzek lekötésében, a keretek nagyjából kétharmada még nyitva állt.

Úgy is maradt jó ideig, mert a Fidesz az egész pályázati rendszert és apparátust kétszer is átszervezte, ráadásul előzetes egyeztetés nélkül, ezzel közel két évet veszített, emiatt a pénzcsapok igazán csak 2012 végétől nyíltak meg. Az ezt követő három évben aztán egyre gyorsuló tempóban hirdették meg a tendereket, kötötték le, majd fizették ki a támogatást: tavaly és tavalyelőtt, azaz már az új uniós költségvetési időszakban mintegy 5500 milliárd forintnyi támogatás áramlott be, ami az éves GDP-nk csaknem ötöde!

A hatás nem maradt el, a gazdasági növekedés felgyorsult, 2014-ben 3,7, 2015-ben közel 3 százalékos tempót ért el, ami az előző három év összesen 2 százalékos bővüléséhez képest kiugró mérték, a kapott összeg nagyságához viszonyítva viszont szánalmas eredmény: a két év alatt elért GDP-növekedés alig több, mint az azonos idő alatt kapott uniós pénz egyharmada! A rohammunkában megszerzett és szétosztott támogatás hasznosulási hatékonysága tehát csekély: az uniós kimutatások szerint ebben sereghajtók vagyunk.

Józan paraszti ésszel is könnyen átlátható: nem az a lényeg, hogy minél rövidebb idő alatt minél több pénzt kiszórjunk, hanem az, hogy minél célszerűbben és hatékonyabban használjuk fel. Ehhez persze az is kellene, hogy a pályáztatási folyamat átlátható, pártatlan és minden elemében jól ellenőrizhető legyen, amiről nálunk sajnos szó sincs. Minden brüsszeli vizsgálat ennek éppen az ellenkezőjét mutatja: a transzparencia hiányát, az előre kijelölt kedvezményezettek felé irányított kiírást és döntéshozatalt, a brutálisan túlszámlázott költségeket stb., azaz az egész folyamat politikai színezetű korrumpálódását.

Alapigazság, hogy ha egyoldalúan a mennyiségre helyezzük a hangsúlyt, az a minőség rovására megy. Emlékezzünk a szocializmus idejére, amikor a mennyiségi mutatókat abszolutizálták, és tömegével termeltünk selejtes árukat, óriási veszteségeket vállalva. Hasonló a helyzet, ha egy elvileg hétéves támogatási folyamatot három évre szűkítünk, azt jutalmazva, hogy rövid idő alatt a lehető legtöbb pénzt megszerezzük. Még a legnagyobb jóindulat esetén is ez a minőség rovására megy: kit érdekel, mennyire hasznosul a pénz, a fontos az, hogy megkapjuk. Ez a hozzáállás eleve szembemegy a hatékonysági szempontokkal.

A valós helyzet azonban még rosszabb: Orbánék ezúttal is a saját rövid távú érdekeiket helyezik az ország érdekei elé. A fenntartható fejlődésünk szempontjai azt diktálnák, hogy a fejlesztési támogatásokat az időszak egészére koncepciózusan elosztva, a kedvező gazdasági hatásokat maximalizálva használjuk fel. Ehelyett a Fidesz a pillanatnyi statisztikai javulásra helyezi a hangsúlyt: mivel a növekedésünk mértéke egyoldalúan az EU-támogatásoktól függ, azok visszaesése durva lassulást okoz. A megoldás tehát az, hogy erőltetetten szerezzünk minél több pénzt a visszaesést fékezendő.

Félreértés ne essék, a pályáztatási folyamat gyorsítása önmagában helyes cél, az viszont már nem, hogy idő előtt kimerítsünk minden keretet. Ha ugyanis 2019-től már tényleg nem lesz semmilyen pénz, mi lesz a magyar gazdasággal az azt követő három évben? Arról nem is beszélve, hogy 2020-tól a felzárkóztatási uniós keretek is drasztikusan csökkenni fognak, amire tudatosan fel kellene készülnünk.

A józan ész tehát azt diktálná, hogy 2020-ig egy végiggondolt fejlesztési stratégia alapján úgy használjuk fel a támogatást, hogy azt követően a fejlődésünk jelentős részben saját erőből is fenntartható legyen. Ennek gyökeresen ellentmond, hogy gyorsan kiseperjük a padlást, mindent hamar megszerzünk a brüsszeli forrásokból, aztán lesz, ami lesz.

A végletekig felgyorsított pályáztatás és kifizetés ráadásul a visszaélések melegágya. A szomorú tapasztalatok szerint ez nálunk szervezetten és központilag irányítottan folyik: ahogy a vizsgálatok is mutatják, a folyamat minden fázisában tetten érhető egyes kedvezményezettek helyzetbe hozása, a kellő ellenőrzés hiánya, az egyedi érdekek szerinti motiváció. Erős a gyanú, hogy a pályázati gyorsítás célja tehát nem csupán a várható növekedési visszaesés áthidalása, hanem a teljes döntéshozatal lebonyolítása még ebben a választási ciklusban. Így az uniós pénzeket úgy lehet leosztani, ahogy az utóbbi években láttuk: a hatalmon lévők és gazdasági hátországuk érdekeinek megfelelően.