Újra itt az infláció: jó vagy rossz ez nekünk?

Kissé furcsán hangzik, hogy elemzők trendfordulóként értékelik, hogy októberben a stagnálás helyett megjelent az infláció, és minimális mértékben nőttek az árak. A 0,1-0,2 százalékos emelkedés szinte semmi, de az elmúlt deflációhoz közeli időszak után mindenképpen változást jelez. Az áremelkedés megjelenése önmagában nem kedvezőtlen fejlemény, sőt inkább pozitív abból a szempontból, hogy jobban mutatja a tényleges folyamatokat.

Az infláció eltűnése általános nemzetközi jelenségként a válság következménye volt: a fogyasztást és a beruházásokat mindenütt korlátozták a megszorító lépések. Ez persze kedvezőtlenül hatott a gazdasági növekedésre, jelentősen visszafogva azt, és így a fellendülés is nagyon lassan indult be, és mindmáig törékeny alapokon áll az ösztönző intézkedések ellenére. Amerikában a FED még mindig nem meri a szinte nulláról megemelni az irányadó kamatot, az EU-ban pedig az EKB hasonlóan óvatos, sőt bizonyos körben negatív kamatokkal próbálkozik a növekedés gyorsítására.

A globális gazdasági gondok következménye a nyersanyagárak és mindenek előtt a kőolaj árának esése. Ez utóbbi ma harmadannyiba kerül, mint néhány évvel ezelőtt, ami magával rántotta a többi energiahordozó, például a számunkra oly fontos földgáz árát is. Külső inflációs nyomás tehát nincs, éppen ellenkezőleg, ami kompenzálja a forint folyamatos gyengülését is.

Nálunk az infláció eltűnésének másik fontos oka a rezsicsökkentés, azaz a közvetlen állami beavatkozás. Nem véletlen, hogy a központi döntések hatását kiszűrő maginfláció mindvégig jelen volt, és a részletes adatok pontosan mutatták, hol csökkentek és hol emelkedtek az árak. A fentiekből egyenesen következik, hogy az energia- és üzemanyagárak voltak a meghatározó csökkentő tényezők, míg az élelmiszerárak például, ha lassan is, de folyamatosan emelkedtek.

Ezért érezhettünk ellentmondást a statisztika és a mindennapi tapasztalatok között: a boltokban azt láttuk, hogy igenis nőnek az árak, miközben a hivatalos adatok nem ezt mutatták. Ezt a hatást erősítette, hogy nem azonos a fogyasztás szerkezete a különböző társadalmi és jövedelmi csoportokban: aligha meglepő, hogy a módosabbak járnak jobban, mert az olcsóbb energia és rezsi nekik többet hozott, miközben a dráguló élelmiszerekre arányaiban kevesebbet költenek, mint a szegényebbek. Jól látható ez a nyugdíjasoknál, az ő fogyasztói kosaruk esetében mindvégig megmaradt az infláció.

Trendfordulóról azért beszélhetünk most, mert az egyszeri döntések – mint a rezsicsökkentés – hatásai éves összehasonlításban lényegében megszűntek, és az alacsony olajár is már beépül az összehasonlítási bázisba. Ennek nyomán a maginfláció, azaz a tényleges gazdasági folyamatjelző egészen közel kerül a hivatalos inflációs adathoz, amely fokozatosan emelkedni fog. Ennek mértéke a külső hatásokon túl a forint árfolyamától és a belső fogyasztástól fog alapvetően függni.

Az utóbbi egyik fő eleme a reáljövedelmek alakulása. Az elmúlt közel három évben a nominális jövedelmek évi 3-4 százalékkal emelkedtek, ami éppen a megszűnő infláció miatt reálértékben is jelentkezett. Az árnövekedés beindulásával hasonló nominális emelkedés reálértékben kevésbé fog érződni. Ez a fogyasztás bővülésére is hatással lehet: jövőre két százalék feletti inflációt vár a kormány és a szakértői konszenzus, azaz az idei mértékű jövedelemnövekedés két százalék alatti reálérték-emelkedést hoz, ami visszafoghatja a lakossági fogyasztás tempóját.

Jó lenne tehát a gyorsabb bérnövekedés, annak viszont józan gazdasági korlátai vannak. Alapszabály, hogy a jövedelmek változása tükrözze a termelékenység alakulását, különben nincs meg a kellő fedezet, leegyszerűsítve: többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk. Az elmúlt években a reáljövedelemek átlagban jobban nőttek, mint a magyar gazdaság termelékenysége, ami hosszabb távon veszélyes következményekkel járhat. Ebből a szempontból nem feltétlenül rossz, ha a reáljövedelmek legfeljebb csak olyan mértékben nőnek, mint a termelékenység, azaz az eddigieknél lassabban.

Vannak persze olyan vélemények is, hogy a bérnövekedés felgyorsítása a fogyasztás ösztönzésén keresztül a gazdasági bővülést pörgeti fel. Olyan elemzést is olvashatunk, miszerint a hazai vállalkozások többsége akár húszszázalékos béremelést is el tud viselni. Ez józan ésszel akkor képzelhető el, ha ehhez többletteljesítménnyel megfelelő fedezetet teremtenek, különben saját magukat teszik tönkre vagy versenyképtelenné. Ekkora forgalomnövekedés pedig a mai magyar viszonyok közepette csak nagyon kevesek számára lehet reális cél, a nagy többség a felmérések szerint inkább a túlélésért küzd.

Éppen ebből fakadóan kényes kérdés a minimálbér emelésének mértéke is. Vitathatatlan, hogy a jelenlegi nettó hetvenezer forint alatti szint felháborítóan alacsony, és növelése feltétlenül szükséges. Ha azonban túl nagy az emelés mértéke, az nagyon sok vállalkozás, főként kkv-k számára nehezen elviselhető lenne, az egyéni vállalkozókról nem is beszélve, akik nagy része a minimálbér után fizeti a járulékokat.

A fő gond szakértők szerint nem annyira a bruttó minimálbér nagysága, hanem inkább az, hogy a Fidesz-kormány eltörölte az adójóváírást, emiatt a kifizetett bérteher fele nem a dolgozóhoz, hanem a költségvetésbe megy. A 2011 előtti adózás szerint a nettó minimálbér ma 17 ezer forinttal, azaz negyedével magasabb lenne, azaz az érintett munkavállalók sokkal jobb helyzetben lennének, és az emelések fele sem tűnne el azonnal a büdzsé gyomrában.

Tehát nem elsősorban a bruttó, hanem a nettó minimálbért kellene jelentősen emelni úgy, hogy – követve szinte minden ország példáját és a korábbi hazai gyakorlatot – a legalacsonyabb béreket kevésbé adóztassuk, mint a magasabb jövedelmeket. Ez így lenne nem csupán ésszerű, de minden szempontból igazságos is.