Trükkök és csapdák az adócsomagban

A legnagyobb ellenzéki párt kivételével mindenki azzal kezdi az új adószabályok elemzését, hogy a fő irány jó. Magyarországon az unión belül majdnem a legmagasabbak az élőmunkát sújtó közterhek és a központi elvonás aránya. Ez fékezi a legális foglalkoztatást és a gazdasági fejlődést, arányát tehát jelentősen csökkenteni kell. Ehhez a fedezetet a fogyasztási és vagyoni jellegű adók emelésével, valamint a közkiadások drasztikus csökkentésével kell megteremteni. Mivel ez utóbbi részben már megtörtént, részben pedig a további gyors lefaragás a jelenlegi helyzetben nehezen vitelezhető ki, a kormány mozgástere jórészt a közterhek átrendezésére szűkült.

Ezt a tényt azért érdemes leszögeznünk, mert alapvetően meghatározta az új adókoncepciót, és ebből ered az az ellentmondás, hogy miközben a pénzügyminiszter az utóbbi húsz év legnagyobb adócsökkentéséről beszél, a közgazdászok és a gazdasági szereplők keveslik annak mértékét. Lényegében mindkét oldalnak a maga szemszögéből igaza is van meg nem is: ami a kormányzati érveket illeti, összegszerűen a jövedelmeket terhelő adók és járulékok valóban ilyen mértékben még nem csökkentek, ott vannak viszont az egyéb adókat növelő lépések, az összkép tehát annyira nem rózsás. A másik oldal pedig joggal mondja, hogy nagyobb csökkentésre lenne szükség, egyelőre azonban aligha van miből.

Igazán jó megoldás tehát nincs, ezért a kormány és a mögötte álló párt olyan javaslattal próbált előállni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azaz elinduljon a kívánt irányba, de a költségvetési kényszereknek is eleget tegyen. Ehhez a politikai kompromisszumok mellett trükközésekre is kényszerült, hogy jobban el tudja adni az adócsomagot. Eközben azonban több - sportnyelven szólva - ki nem kényszerített hibát is vétett, amelyek ellentétben állnak az eredeti szándékokkal és végig nem gondolt következményekhez vezethetnek.

Anélkül, hogy részletes elemzésbe bonyolódnánk, elmondhatjuk, hogy az SZJA kulcsok csökkentése, az alsó sávhatár emelése, a kisadók megszüntetése és a rendszer egyszerűsítése üdvözlendő lépés. Kár, hogy egy apró trükk, az úgynevezett szuperbruttósítás a hatást jelentősen csökkenti, és egy indokolhatatlan, ráadásul jogilag bizonytalan elemet visz az egészbe. Logikus a kérdés ugyanis, miért számít adóköteles jövedelemnek a munkáltatóm által befizetett járulék, amely nem része a béremnek? A célja nyilvánvalóan csak az, hogy visszavegyenek a látványosnak tűnő adócsökkentésből, de ettől még erősen kétséges, kiállja-e az alkotmányossági próbát. Már most borítékolható, hogy ezt a passzust megtámadják az alkotmánybíróság előtt, és ha esetleg nem megy át, főhet a kormány feje, mit csináljon. Számos szakértő szerint hiba volt ezt felvállalni, az más kérdés, hogy enélkül az SZJA csökkentés kommunikálhatatlanul alacsony lenne.

Ez utóbbi megjegyzés még így is igaz a legalacsonyabb jövedelmekre, nem véletlen, hogy az átlagos jövedelműek helyzetének a javulását hangsúlyozzák. A havi 130 ezer forint alatt keresők egyértelműen rosszul járnak jövőre: SZJA terheik lényegében nem változnak, az ÁFA és jövedéki adók emelését jobban megszenvedik, mint a gazdagabbak, ráadásul az adómentes juttatások megadóztatása is őket sújthatja a legjobban, ha a munkáltatók ezeket megvonják vagy csökkentik. Ha ehhez hozzátesszük a 13. havi nyugdíj megszüntetését is, elmondhatjuk, hogy a legrászorultabb rétegekre jár rá legjobban a rúd, ami éles ellentmondásban áll a kormánypárt által vallott szociáldemokrata értékrenddel.

Nem érint ekkora tömegeket, de legalább ilyen súlyos hibának látszik a vagyonadó jelenlegi tervezete. Az alapgond az, hogy ha már ezt bevezetik, akkor miért nem általános adóként teszik, ahogy azt a szakértők javasolták. Ha pedig erre a nyilvántartási és értékbecslési problémák miatt nincs lehetőség, akkor miért kell belevágni az egészbe? Az e körüli huzavona csak tovább rontotta a kormány megítélését, miközben világos volt, hogy haszna már nem származhat belőle, ráadásul az ellenzék fennen hirdeti, hatalomra kerülve úgyis eltörli. Érthetetlen tehát, miért bonyolódott ebbe bele a kormány, és döntött végül a populista ízű "fizessenek a gazdagok" megoldásba.

Ez utóbbi a jelenlegi formájában nem csupán logikátlan, de rendkívül veszélyes is és komoly visszaélésekre ad alkalmat. Az, hogy az értékmegállapítás önbevallás alapján történik, több okból is a lehető legrosszabb megoldás, mint azt a szocializmus időszakának kisiparosi adóztatása már bizonyította. Először is nem szabad egy rendszert a potenciális csalásra építeni: nem olyan ország vagyunk, ahol az emberek önként és dalolva reális értéken vallják be ingatlanukat, hogy több adót fizethessenek.

A következő kétség az, mi a valós piaci érték, ki állapítja azt meg és hogyan. Ebből következik a harmadik, legaggasztóbb probléma: az adóváltozások néhány eleme amúgy is növeli az Apeh befolyását, de itt az szinte ellenőrizhetetlenné válik. A hatóság ugyanis jogot kap az önbevallások ellenőrzésére, az ingatlanértékek egyoldalú becslésére és ennek alapján büntetések kiszabására. Amellett, hogy ez a korrupció melegágya, különböző motivációjú visszaélésekre is alkalmat ad: kit és milyen alapon ellenőriznek, hogyan állapítják meg az értéket, milyen szankciókat szabnak ki. Más szóval: azokat hurcolhatják meg, akiket akarnak, mert rengeteg a szubjektív tényező az egész folyamatban. Ha tehát valaki például a haragosát akarja szívatni, most jó lehetőséget kap majd rá. Arra gondolni se merünk, hogy emögött esetleg politikai szándékok is lehetnek...