Összeurópai szembenézés

GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ interjúja

– Említette máshol, hogy anyai dédnagyanyja magyar volt, ám nagyanyja már nem beszélte a nyelvet. Ön viszont megtanulta.

– Főként a magyar irodalom miatt. Húszéves voltam, amikor 2001-ben Franciaországban magyar kulturális évadot rendeztek. Számos magyar irodalmi mű megjelent, én meg olvasni kezdtem őket kíváncsiságból. Legjobban Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Kertész Imre és Márai fogott meg. Irodalomkutatónak készültem, amihez kellett egy disszertáció. Úgy gondoltam, a magyar irodalomról fogok írni. Három hónapig a párizsi Magyar Intézetben tanultam magyarul, de lassan ment, inkább magánórákat akartam venni. A tanárnőm ajánlotta egyik kolléganőjének a fiát: Nemes Lászlót.
– Jó tanár volt?
– Verseket fordítottunk. Faludy Testamentumát szinte fejből idéztem, de nem tudtam azt mondani: „éhes vagyok”. A nyelvtant magamtól kellett megtanulnom. Először 2003-ban jártam Budapesten. Imádom a várost, éltem is itt 2007 és 2010 között: befejeztem a PhD-met, majd még két évig „posztdoktorként” maradtam. Nem is akartam visszamenni Párizsba. De kaptam egy állást a Sorbonne-on, azt nem lehetett visszautasítani. Most egy tudományos intézet igazgatója vagyok Prágában, miközben immár „hivatalosan” is László filmjeivel foglalkozom. Ha úgy tetszik: számomra a magyarság nem „örökség”, inkább egy kapcsolat megteremtése.
– Hogyan indult el a Saul története?
– László 2005-ben rátalált a Hangok a hamvak alatt című könyvre, amely a Sonderkommando tagjairól szól. Tudta, hogy ezt szeretné, de várt vele. Közben más forgatókönyvön kezdtünk dolgozni, amely nem volt jó ugyan, viszont megtanultuk a közös munkát. Aztán 2010-ben, mielőtt visszamentem Párizsba, László egy Pozsonyi úti kávéházban közölte: most már tudja, mit akar csinálni, filmet egy emberről, aki a Sonderkommando tagja, felismerni véli a fiát a holttestek között, és elhatározza, hogy eltemeti. Ösztönösen éreztem, hogy én is ezt akarom. Innen felgyorsultak a dolgok: személyesen vittem el a treatmentet Párizsban a Cinéfondationhoz, és sikerült!
– Ez a francia alapítvány támogatja ösztöndíjjal és szakmai segítséggel a fiatal külföldi filmesek pályakezdését. Önnek személyes kötődése is van a témához?
– Magyar családom zsidó volt. Büszke vagyok „vegyes” származásomra: az apai ág katolikus, az anyai zsidó. Nagyanyám, aki 1944-ben még szinte gyerek volt, később nem nagyon beszélt a zsidóságáról. Legfeljebb velem, anyámmal kevésbé. Egyfajta „negatív zsidóságban” nőttem fel.
– Hogy érti?
– Tizenhat éves voltam, amikor próbáltam megérteni, mi a zsidóság vallásként, hitként. De számomra inkább irodalmi és művészeti élményt jelentett. A PhD-met a két világháború közötti magyarországi zsidó írókról írtam. Első regényem, a Csillag is érinti a témát. Fontos megérteni, milyen kultúrában élünk, mert ez a kultúra teljesen megváltozott Európában. Nemcsak 1944-ben, hanem már 1914-től elindult a „folyamatos öngyilkosság”.
– A Saul fia nemcsak témájában egyedi a holokausztról szóló filmek között, hanem abban is, hogy hiányoznak belőle a lágerfilmek kliséi. Például szinte nem is láthatunk erőszakot.
– Amikor hozzákezdtünk a filmhez, már ismertem László Türelem című kisfilmjét, tudtam, hogy nagyon közel leszünk a főszereplőhöz, másfelől nem fogunk látni mindent, ami a háttérben történik, hanem saját nézőpontot követünk majd. Ennek alapján írtuk a forgatókönyvet, hogy maradjunk végig a főszereplővel, és azt lássuk, amit ő lát. Azért is vállaltam ezt a filmet, mert tudtam, személyes megközelítést ajánlunk majd a nézőknek, nem pedig üres statisztikát, absztrakciót. Mert mit jelent önmagában az, hogy „hatmillió”?
– Hiányoznak a filmből a szokványos dialógusok is.
– László megmutatta nekem egy holokausztfilm egyik jelenetét, amelyben két szereplő beszélget egy Appel, vagyis sorakozó idején. Nevetségesnek tűnt. Mert bár mindkét szereplő szörnyű állapotban volt, úgy beszélgethettek, mintha nem egy súlyos kényszerhelyzetben lennének. Egyszerre megértettem, miért nem szabad a mi filmünket dialógusokkal terhelni. A Sonderkommandóban nemigen akartak az emberek beszélgetni. Olvastuk ennek kapcsán Gideon Greif izraeli történész We Wept Without Tears – Könnyek nélkül sírtunk című könyvét is, amelyben volt sondereseket szólaltatott meg. Az az ember, aki bekerült a Sonderkommandóba, olyanná vált, mintha „kikapcsolták volna”. Robotszerűen dolgozott, mindig volt valami tennivalója, és egy idő után már nem figyelt arra, amit csinál. Fogaskerék volt egy gépezetben. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltek át valójában, de legalább nem akartunk hazudni a sok párbeszéddel. Azt akartuk megmutatni: a krematórium egy „üzem”, amelyben időnként eluralkodik a káosz. Ilyen például az a jelenet, amikor Saul elindul a fiú holttestével.
– Amit nézőként is átélünk, normális ésszel felfoghatatlan...
– Felfoghatatlan? Mégis létezett! Tévút tagadni a megértés lehetőségét. Törekedni kell rá, a gonoszság ugyanis mindennapos tapasztalat és mindenütt létezik.
– Saul számára rögeszmévé válik a fiúnak szánt végtisztesség, még a szabadság parányi reményével kecsegtető fegyveres kitörés sem érdekli. Neki ez a temetés jelenti az élethez való kötődést.
– Kérdés az is, hogy a fegyveres felkelés a szabadsághoz köthető-e. Lehet, nem is hittek a szabadság lehetőségében, csak az önérzetük visszanyerésében. Saulnak nem a szabadság a fontos, hanem a szent kötelesség: visszaszerezni az emberségét azáltal, hogy tisztességes temetést ad a fiúnak. Ez az emberiség egyik legősibb rítusa. Saul asszimilált zsidó, nem ismeri a vallás szertartásait. Neki az a fontos, hogy megmentse a fiút a lángoktól. Ő csak azt tudja: ami történik, az embertelen. Amikor meglátja a fiút, ráébred, már nem szám többé, hanem újra ember. Sokan mondták nekem, hogy több napig gondolkodtak a filmen, miután látták. Ez a legfontosabb siker.
– Évek óta visszatérő társadalmi probléma nálunk a 20. századi magyar múlttal való szembenézés. Franciaországban ez mennyire sikerült?
– Csak félig-meddig, és ezt elmondhatjuk egész Európáról is. A holokauszt „összeurópai koprodukció” volt, ezért a szembenézésnek is annak kell lennie. Számomra nem az az érdekes, miként látja saját felelősségét egy ország, egy nép, hanem hogy az európai tudat ne tagadja a tényt: az Európai Unió ezeken a holtakon épült fel. A múlttal való szembenézés egyáltalán nem kellemes, de szükségszerű. Magyarországon, Franciaországban, mindenütt. Enélkül nincs jó jövőnk.