Két irányból is veszély fenyeget minket
Hiába lettünk az eredményes válságkezelés mintapéldája Európában, a kilábalási folyamatot két oldalról is veszély fenyegeti: egyrészt a déli uniós országok költségvetési helyzete miatti félelmek és újabb mentőcsomagok ronthatják a gazdasági kilátásokat, másrészt pedig a hazai választások és a várhatóan kormányra kerülő ellenzék nyilatkozatai bizonytalanítják el a befektetőket.
Beteljesülni látszanak azok a prognózisok, amelyek szerint a gazdasági világválság az öreg kontinenst fogja a legjobban megviselni, csak éppen nem úgy, ahogy a legtöbb elemző azt eredetileg feltételezte. A bölcsek ugyanis a recesszió kezdetén még azt jósolták, hogy a legtöbb baj a fejletlenebb, az unióhoz nemrég csatlakozott országokkal lesz, amelyek kiszolgáltatottabbak és instabilabbak, mint a régi tagok. A kezdeti fejlemények igazolni látszottak ezt, a GDP a legnagyobb mértékben a balti államokban esett vissza, hazánk pénzügyi mentőcsomagra szorult, a befektetők menekültek a térségből.
Tavaly nyárra azonban a hangulat jelentősen megváltozott. A Baltikum továbbra is rosszul állt, Lengyelország azonban túlteljesített, a visszaesés dacára a régió országainak többségében a helyzet konszolidálódott. A leglátványosabb fordulat a korábban fekete báránynak kikiáltott Magyarországon következett be a Bajnai-kormány határozott lépései nyomán. A múlt év végére a mélyponton az egész térség túljutott, méghozzá úgy, hogy arányaiban jóval kisebb pénzügyi terheket vállalt, mint a legtöbb nyugat-európai ország. Ez persze még nem jelenti a válságidőszak végét, de mindenesetre biztató lehet jövőt illetően.
Az utóbbi hetekben egyre erősödő borúlátás oka tehát nem errefelé keresendő, már csak azért sem, mert szűkebb régiónk túl jelentéktelen ahhoz, hogy a nemzetközi folyamatokat számottevően befolyásolja. A hangulatromlást alapvetően az okozza, hogy a recesszió megszűntével a növekedést gátló körülményekre tevődött a hangsúly, a még mindig emelkedő munkanélküliségre, a fogyasztás stagnálására és mindenek előtt az egekbe emelkedett költségvetési hiányokra. A pénzügyi rendszer megmentésére és a gazdasági élénkítő folyamatokra kiáramlott dollár és euró ezermilliárdok ugyanis hosszú évekre megterhelték az államkasszákat, és a megugrott adósságot előbb-utóbb törleszteni kell.
Egyre nagyobb figyelmet kapnak így a kockázati tényezők, ezeken belül is az egyes országokban mutatkozó költségvetési hiányadatok. Érthető tehát, hogy az uniót sokkhatásként érte a görög deficit hatalmas tavalyi megugrása, és főleg az, hogy Athén folyamatosan eltitkolta a valós helyzetet. Csak általános vizsgálat után derült ki, hogy a büdzsé hiánya többszöröse a korábban közöltnek, és megközelíti a GDP 13 százalékát, az államadósság pedig meghaladta annak 120 százalékát. Mindezek nyomán egy olyan ország vált csaknem fizetésképtelenné, amely tagja az euróövezetnek és az egységes uniós pénzügyi rendszernek. Ez láthatóan megrendítette az EU-val szembeni külső befektetői bizalmat, a közös pénz árfolyama zuhanni kezdett, lejtmenetbe kapcsoltak az értékpapír piacok is.
A baj nem jár egyedül, a görög ragály gyorsan átterjedt a többi dél-európai országra is, hirtelen észrevették, hogy a spanyol hiány ugyancsak tíz százalék feletti, és ehhez a szinthez közelít a portugál és az olasz államháztartás is. Az ideges piacok elkezdték beárazni az újabb kockázatokat, sőt nagy amerikai befektetési alapok spekulációs hullámot indítottak az euró ellen. Ahogy már megszoktuk, ezúttal is túlleng a hangulati inga, a valós pénzügyi veszély ugyanis nem olyan nagy, mint arra a reakciókból következtetni lehet. Ne feledjük, Görögország csupán az EU GDP-jének 3 százalékát adja, a 10 százalék körüli hiány pedig óriási ugyan, de például az Egyesült Államokban is nagyobb annál.
A feszültséget növeli viszont, hogy az unió késlekedik a piacokat megnyugtató lépésekkel. Ismételten kiderült a szervezet alapvető gyengesége, az egyeztetési problémák, az érdekellentétek és a túlbürokratizáltság. A brüsszeli apparátus már hónapok óta az új bizottság felállásával van elfoglalva, és még semmi nem történt a formálisan már bevezetett reformok tényleges érvényesítésére. A most kezdődő csúcstalálkozónak éppen az lenne a fő célja, hogy a lisszaboni szerződés fényében megkezdje a stratégia és működés hosszútávú átformálását. Ehelyett várhatóan a görög válság megoldása kerül a középpontba, ami újabb terheket ró a központi bankra és közvetve a tagállamokra. Ha a rövid távon fenyegető veszélyeket sikerül is elhárítani, számolnunk kell azzal, hogy a fellendülés Európában lassabb és bizonytalanabb lesz a vártnál.
Ennek pedig ránk is kedvezőtlen hatása lesz. A jelenlegi helyzetünk más uniós országokhoz képest nem rossz, a költségvetés stabilizálódott, a görög ügyek kapcsán is minket emlegetnek a megoldás mintájaként. Végre a reálgazdasági mutatók is javulnak, decemberben már az ipari termelés is növekedett, igaz, a 2008. végi bázis már alacsonyabb volt. A húzóerő az export volt, amely 9 százalékkal nőtt az előző évihez képest, ami biztató a jövőre nézve. A tavalyi külkereskedelmi mérlegünk soha nem látott, 4,6 milliárd eurós többlettel zárult, szemben a 2008-as 300 milliós negatívummal. A legfrissebb prognózisok a korábbiakkal ellentétben már az idén némi gazdasági növekedéssel számolnak 4 százalék körüli éves infláció mellett.
Bár mindez biztatóan hangzik, a kilátások romolhatnak, ha az unió egésze a vártnál rosszabbul teljesít, amire van esély. Nálunk még tovább növeli a kockázatokat, hogy a választási győzelemre esélyes párt egymás után küldi az aggasztó üzeneteket. Egyelőre csak a befektetők bizonytalanságát növelik a populista ígéretek és a hiány növeléséről szóló nyilatkozatok. Bizalomvesztés és menekülés jöhet viszont akkor, ha az új kormány valóban letér a szigorú fiskális politika megkezdett útjáról és fedezet nélküli költekezésbe kezd. Ha ez bekövetkezik, és ráadásul az európai gazdasági folyamatok is a pesszimista szcenáriók szerint alakulnak, visszasodródhatunk a korábbi válsághelyzetbe, amelyből pedig már kilábalni látszik az ország.
