Keleti nyitás: az lenne a csoda, ha így működni tudna

A hanyatló Nyugat helyett a dinamikusan fejlődő Kelet felé kell fordulnunk, ez Magyarország jövőbeni fejlődésének útja – hirdette meg fél évtizede Orbán Viktor. A cél a keleti irányú kereskedelmi forgalom megkétszerezése és arányának 30 százalékra emelése volt. A reális lehetőségeket ismerő szakértők ezt kezdettől fogva álomnak tartották, egyrészt a földrajzi adottságok, másrészt a gazdasági viszonyrendszerünk és a versenypiaci körülmények miatt. A kapcsolatok erősítésének, új piacok fejlesztésének természetesen van értelme, de az eleve irreális elvárásoknak való megfelelési kényszer kezdettől fogva gondokat okozott.

Pedig a gépezet teljes gőzzel beindult: új szervezeteket, állami cégeket hoztak létre, két tucat új képviseletet nyitottak, nem csupán keleten, de világszerte intenzív diplomáciai munkával igyekezték segíteni a munkát. A pénzt sem sajnálták, sok milliárdot költöttek és költenek a felduzzasztott apparátus működtetésére, rendezvények szervezésére, beruházások és kereskedelmi ügyletek ösztönzésére. Ahogy azonban telt az idő, az eredmény egyre kiábrándítóbb lett: a forgalom alig növekedett, sőt az európai kereskedelmi forgalmunk aránya mindenkori csúcsra, 80 százalékra nőtt.

Ezt a nyilvánvaló kudarcot a Fidesz a szokott módon kezelte, pont az ellenkezőjét állítva hatalmas sikereket emleget a kormánypropaganda. Ahelyett tehát, hogy elemeznék az okokat és változtatnának az egészen, a jelek szerint mennek tovább az eredményt nemigen hozó, viszont roppant költséges úton, halmozva a hibák sorát. A kudarc ugyanis nem csupán az irreális helyzetértékelésnek, hanem a rossz, végig nem gondolt döntések sorozatának köszönhető.

Szakértők szerint már a kiinduló pont hibás volt: a nagy nyitás legfelső szintű ukázra indult, nem előzte meg alapos és átfogó piacelemzés és szakmai vita, egyeztetés. A döntések nem szakmai, hanem politikai szinten születtek, és azokat bármi áron végre kellett hajtani, még akkor is, ha a hozzáértők pontosan tudták, hogy értelmetlenek. Nem volt és nincs kidolgozott stratégia, rögtönzések sora van helyette, amelyek ráadásul a különböző belső érdekcsoportok harcától is függnek. Hatalmas probléma, hogy a szakmai szempontokkal együtt a tapasztalt szakemberek is háttérbe szorultak, emiatt a jól működő stábok is többnyire hiányoznak.

Hiába születnek felső politikai szinten biztató keretmegállapodások, azok realizálásából alig lesz valami. Jó példa erre Kína, amelynek nagy elánnal beharangozott 1 milliárd eurós hitelkeretéből eddig semmit sem láttunk, és ez nem Pekingen múlt. Orbánék saját szerepüket szokás szerint messze felülértékelve azt hitték, hogy a baráti gesztusok elegendőek ahhoz, hogy felíveljenek a gazdasági kapcsolataink. Tapasztalniuk kellett azonban azt a cseppet sem meglepő tényt, hogy a kínaiakat is az üzlet érdekli, azaz a saját hasznukat keresik, és mi nem tudunk ennek is megfelelő konkrét ajánlatokat tenni. Mások viszont igen, ennek köszönhetően míg 2011-ben a térségünkbe jövő kínai befektetések kilenctizede hazánkba irányult, addig 2015-ben már csak egy tizenötöde, összesen csak 5 milliárd forint.

Bennfentesek szerint általános probléma, hogy azt erőltetik a külső üzleti kapcsolatokban is, amit idehaza látunk, azaz a kormányközeli érdekeltségeket igyekeznek helyzetbe hozni, nem pedig azokat, amelyeknek a legtöbb esélyük lenne. A központilag szervezett korrupciós rendszer tehát itt is megjelenik, a baj csak az, hogy ez még a sokat látott keleti partnereknek is sok. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a keleti piacokon rendkívül éles a verseny, és mi kevés versenyképes terméket és szolgáltatást tudunk ajánlani, érthető, miért döcög annyira a nagy nyitás szekere.

A pénzt viszont szórják ész nélkül: nem csupán a hazai apparátusi vízfej nő, de a külképviseleti hálózat is, és nem éppen a legracionálisabban. Kéttucatnyi új állomáshely nyílt, egyebek mellett olyan „frekventált” helyeken, mint Peru, Ghána, Angola vagy Etiópia. Ez önmagában nem biztos, hogy rossz döntés, de a hirtelen és gyors terjeszkedés helyett megfontolt és fokozatos lépésekre lenne szükség, a legjobb eredménnyel kecsegtető helyekre koncentrálva. Vannak új követségek, ahol már 4-5-en dolgoznak, a kereskedelem fellendítését várják tőlük, de még azt sem tudják igazán, mi a dolguk. Tetézi a gondokat, hogy a kiküldötteket nem feltétlenül szakmai szempontok alapján válogatják, jó példa erre Csiszár Jenő milánói főkonzuli kinevezése.

Ha sikerül mindezek ellenére üzleteket összehozni, nagy részüknél szó sincs arról, hogy azzal a magyar vállalkozásokat hozzák helyzetbe. Ismét Kínát említve, az oda irányuló kivitelünk 94 százalékát hazánkban működő külföldi multicégek termékei adják! Másik érdekes példa az Iránnal kötendő buszszállítási ügylet: több száz autóbuszról szól a megállapodás, holott hazai gyártási kapacitás már nincs. Van viszont az érdekelt magyar cégben egy hirtelen feltűnt külföldi tulajdonos, amely áthidalhatja ezt a problémát: íme a látszat és a valóság.