Hová tűnnek ezermilliárdok?

A demonstrációnak meghirdetésétől fogva egyértelmű kormányellenes célja volt, nem véletlen, hogy csekély kivételtől eltekintve csak ellenzéki vezetésű önkormányzatok képviselői vettek részt rajta. Ezzel önmagában semmi probléma nincs, a baj csak az, hogy így újra kampányfogássá silányult egy olyan kérdés, amelyet az ország jövőjének érdekében közös összefogással kellene rendezni. Az ésszerű, józan érvelés és kiútkeresés helyett ismét a politikai üzeneteké, a populista szólamoké lett a terep, miközben minden érdekelt tisztában van azzal, hogy a rendszerváltás óta fennálló és azóta lényegében változatlan önkormányzati viszonyrendszer rossz és már alig tartható fenn.

Hibáiról és átalakításának lehetőségeiről tanulmányok sora született. Summásan összegezve drága, nem hatékony és az állampolgárokat sem szolgálja kellőképpen, amiről nem igazán maguk az önkormányzatok tehetnek. Az okok összetettek és messzire nyúlnak, de a szakértők szerint alapvetően két tényezőre vezethetők vissza: a túlzott felaprózottságra és túlbürokratizáltságra, valamint a pénzügyi háttér és az elvégzendő feladatok egyensúlytalanságára. A képet színezik a földrajzi és fejlettségi, továbbá a nagyságrendi különbségekből adódó aránytalanságok, amelyeket a rendszer képtelen kompenzálni.

Az önkormányzatok működése jelenleg évi 3200 milliárd forintot emészt fel, azaz minden egyes önálló települési vezetésre átlagosan egymilliárd jut. A gyakorlatban persze ennek az elosztása a nagyság és számos más feltételtől függ, a főváros például a teljes összeg negyedével rendelkezik, míg jó néhány kis falu csupán néhány tízezer forintból próbál gazdálkodni. Sokszor feltett kérdés, miért van egyáltalán szükség ennyi önkormányzatra: nálunk minden háromezer lakosra esik egy, míg a jóval gazdagabb nyugat-európai országokban ennek átlag 3-4-szerese. Ebből következően a felmérések szerint a kistelepülések nagy részén a kiadások mintegy harmadát a saját működés költségeire fordítják. A szakértők által készített anyagok szerint a kis keretekből gazdálkodó, egymáshoz közeli önkormányzatok összevonása, valamint mérettől függetlenül a túlzott képviselői és adminisztratív létszám leépítése önmagában több százmilliárdos megtakarításhoz vezetne.

Ez azonban kevés a rendszer hatékonnyá és gazdaságosabbá tételéhez. Mélyrehatóan át kellene tekinteni az önkormányzatok bevételi forrásainak összetételét, továbbá a hozzájuk rendelt közfeladatok nagyságát. A helyi közösségeknek ugyanis teljesen igazuk van abban, hogy nem lehet mindent rájuk hárítani úgy, hogy annak finanszírozási háttere nem biztosított. Különösen igaz ez a hátrányos térségekre, ahol egyoldalúan a központi támogatásra szorulnak, amelynek mértéke nagyban függ a költségvetés pillanatnyi helyzetétől. A jelenlegihez hasonló válsághelyzetekben ennek a függésnek a következményei rendkívül élesen jelentkeznek és valóban lehetetlen helyzetbe hozzák a legszegényebb önkormányzatokat.

A gond azonban még ennél is sokkal súlyosabb. A szélesebb összefüggésekre rávilágítottak a mostani tüntetés szónokai, bár követeléseik éppen a reális megoldási lehetőségekkel ellentétesek voltak. Többen is alapvető emberi jogként említették minden település igényét saját iskolára, kultúrára, postára, vasúti közlekedésre stb. Ez a felfogás azt sugallja, hogy az államnak mindenhol mindent el kell tartania attól függetlenül, hogy annak van-e racionalitása és finanszírozható-e. Ez már nem csupán az önkormányzatok jelenlegi struktúrájának a fenntarthatóságát érinti, hanem az összes nagy kapcsolódó rendszert, az oktatást, az egészségügyet, a szociális ellátást, a helyi közlekedést és infrastruktúrát.

A felvetés abból a szempontból teljesen jogos - és ezt a szakértők is hangsúlyozzák -, hogy az önkormányzatok rendbe tétele megoldhatatlan a központi ellátó rendszerek átfogó reformja, a közfeladatok szintjének és leosztásának pontos, hosszú távra szóló meghatározása nélkül. Ez azonban nem azt jelenti, amit a tüntetők és az ellenzék követelnek, azaz valamennyi önkormányzat és hozzá a csökkenő gyerekszámú, leromlott iskolák, a csekély forgalmú posták és vasútvonalak fenntartását. Ez az út nem vezet sehova, legfeljebb a települések tömeges pénzügyi csődjéhez és/vagy a költségvetés összeomlásához. Az ország gazdasági helyzetétől függetlenül ez az elképzelés irreális és finanszírozhatatlan, amivel egyébként azok is teljesen tisztában vannak, akik a legjobban hangoztatják.

Az egyedüli valóban megvalósítható megoldás az lehet, amit a hozzáértők már évek óta szorgalmaznak: az önkormányzatok számának és önköltségének radikális, de körültekintő csökkentése, egyidejűleg a kapcsolódó rendszerek és közfeladatok ehhez alkalmazkodó átalakítása, valamint a mindehhez rendelt központi és helyi források megteremtése és folyamatos biztosítása. Ez több évre szóló program, amelynek előkészítése nem lehetséges komoly egyeztető viták, végrehajtása pedig kisebb-nagyobb érdeksérelmek nélkül. Ennek ellenére végre bele kellene vágni, ha fel akarjuk számolni a mostani, senkinek sem jó állapotokat. A mostani kormány erre nyilvánvalóan már nem képes, a felelősség az új kormányra hárul. Bízzunk benne, hogy meri majd vállalni.