Gazdasági szürreál

Volt 1999 őszén a Parlamentben egy találkozó, amelyet az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor kezdeményezett pénzügyminiszterén, Járai Zsigmondon keresztül. A cél az volt, hogy a bankok és a biztosítók vezetői fejtsék ki véleményüket a ’99. őszi gazdasági-pénzügyi helyzetről. A résztvevők között voltak a Bankszövetség elnökségének tagjai, élükön az elnökkel, Erdei Tamással, a nagy biztosítók vezetői, többek között Patai Mihály, a Bankszövetség jelenlegi elnöke, akkor biztosítóvezér, valamint a tőzsde elnöke, Simor András (ma a jegybank elnöke). Jellemző, hogy a meghívó az akkori jegybankelnök, Surányi György társaságára nem tartott igényt. Akkor e cikk szerzője, aki a Bankszövetség elnökségi tagjaként részt vett a tanácskozáson, néhány éles kormányzati nyilatkozatra hivatkozva azt kérdezte a miniszterelnök úrtól: miért van Magyarországon bankellenes hangulat? A válasz a következő volt: az csak úgy van, mindig is volt. Mire megjegyeztem: igaz, hogy sokszor volt, de manapság már nem lenne, ha a miniszterelnök úr kormányának tagjai nem gerjesztenék.

Időnként eszembe jut ez az eset, amikor most, tizenkét év múltán eljutottunk oda, hogy a miniszterelnök, akár személyesen, akár szóvivője útján, élére állt az újabb bankellenes uszításnak. Bár nem szándékom a bankok védelme – megteszik azt ők maguk vagy a Bankszövetség –, de azt gondolom, ezek a nyilatkozatok nagyfokú felelőtlenségre vallanak. Igaz, beleillenek a küzdelmet hirdető, szabadságharcos, országvédő, háborús retorikába, de az érzelmek felkorbácsolásán túl semmire nem vezetnek. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István már jó másfél évszázada felismerte, hogy a hitel a gazdaság fejlesztésének motorja. Hitelt pedig a bankok nyújtanak. Lehet persze minden bajért a bankokat megtenni bűnbaknak, de ne felejtsük: pénzközvetítő tevékenységük nélkül a modern gazdaság elképzelhetetlen. A bank nem a tulajdonos és nem is a vezérigazgató pénzéből hitelez: a bank csak a betétesek pénzéből adhat. Vigyázni kell tehát, mert ha a betétesek bizalma meginog egy-egy bankban vagy magában a bankrendszerben, az gazdasági-pénzügyi katasztrófához vezethet.

A bankellenesség mostani, újabb hullámának oldalvizén a politika meghirdette, hogy a lakosság devizában történt, valóban súlyos eladósodásának felelőseit meg kell találni. Mint ismert, a lakossági devizahitel-felvételi hullám 2002–2003-ban indult be. Akkoriban az állami bürokrácia már nehezítette azoknak a nagyon alacsony kamatú hiteleknek a felvételét, amelyeket még az Orbán-kormány vezetett be 2001-ben, mégpedig úgy, hogy a lakásépítéseket és -vásárlásokat állami (tehát költségvetési, azaz adófizetői) kamattámogatással egészítette ki. Erre az időre már kialakult egy hatalmas állomány, amelynek kamatkiegészítési terhei még sokáig és jócskán terhelik a költségvetést. Ilyen körülmények között a bankok felkínálták, sőt erősen reklámozták a főleg svájci frankban, kisebb mértékben euróban meghirdetett hosszú lejáratú hiteltermékeiket. Azok THM-je esetenként még alacsonyabb is volt, mint az állami kamattámogatású hiteleké, de a hozzáférés a könnyített hitelvizsgálat miatt mindenképpen gyorsabbnak és egyszerűbbnek bizonyult. Bár nem vitatom, hogy ezek a hitelek korántsem voltak tökéletes és szabályozott termékek, de a normál forinthitelek mégsem jelentettek alternatívát, mert a jegybank a forintkamatokat az inflációellenesség retorikájával, az árstabilitás érdekében felemelte és nagyon magasan tartotta. (Ezzel a forint árfolyama rendkívül megerősödött az euróval – és a svájci frankkal – szemben, ami igencsak hátrányosan érintette a magyar gazdasági egyensúly alapját jelentő exportot.) Távol álljon tőlem, hogy a jegybank akkori vezetését bármiféle politikai hátsó szándékkal vádoljam, de tény: az elhibázott jegybanki kamatpolitika hatványozottan irányította a lakossági hitelfelvevők figyelmét a devizahitelek felé. Ráadásul ekkor még sem a jegybank, sem a pénzügyi hatóság, a PSZÁF nem hívta fel a figyelmet arra: ha valaki olyan devizában vesz fel 15-20 évre hitelt, amelyben nincsen bevétele, az valójában hosszú távú spekuláció, és mint ilyen igen nagy, a kamatkülönbségen túlmutató árfolyamkockázatot jelent.

Vettek is fel nagyon sokan hitelt svájci frankban és euróban, sőt később még a legnagyobb magyar bank ajánlására japán jenben is. És nemcsak lakásra, hanem autó és egyéb tartós fogyasztási cikkek vásárlására, sőt, akár még külföldi luxusutazásra is! Kialakult egy óriási devizahitel-lufi. Egy tárgyszerű vizsgálat nyilván ki fogja deríteni és be fogja bizonyítani, hogy ebben bizony nagy felelőssége volt a jegybank akkori vezetésének, elhibázott monetáris politikájának. A tévedések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy ekkor a jegybank elnöke – egészen 2007-ig – Járai Zsigmond volt.

A politika meghirdette: meg kell menteni a devizahiteleseket! De miért is kell megmenteni az autóra, pláne luxusutazásra felvett hitelek adósait? Készült-e vajon számítás arra, hogy mekkora az a küszöbárfolyam, amelyiknél már elveszett az olcsó devizában felvett hitelek kamatelőnye az árfolyamveszteséggel szemben? Meg kell-e menteni azokat a devizahitel-adósokat, akik luxustermékeket vásároltak, vagy befektetési céllal spekuláltak? Ráadásul összeghatár nélkül kell-e megmenteni ezeket a – mondjuk ki – spekulánsokat? És egyáltalán, ha a devizahiteleket spekulációs hiteleknek minősítjük (és mi más lenne a hosszú távú devizahitel?), miért büntetjük a magas kamatozású forinthiteleket józan megfontolás után előnyben részesítő polgárokat azzal, hogy velük a kutya se törődik? Hogy lehet olyan döntést hozni, amely a devizahitelesek megmentésének összes terhét a bankrendszerre hárítja, miközben legalábbis kétséges, hogy csak a bankok folytattak e tekintetben felelőtlen tevékenységet. Hogyan lehet figyelmen kívül hagyni az európai normákat? Azt, hogy a bejelentett intézkedéseket az unió bizottsága és bírósága igen nagy valószínűséggel hatályon kívül fogja helyezni, és a költségeket a magyar kormányra, azaz a költségvetésre hárítja majd? Csupa olyan kérdés, amelyeknek a megválaszolásával az egynapos rohammunka során az ötlet kitalálói, valamint az előterjesztők és a jogalkotók nem foglalkoztak. De egyet elértek: megint megroppant a forintba és a magyar tőzsdébe vetett befektetői bizalom, és az ország egyre kevésbé vonzó a külföldi befektetők számára. A miénk kis ország, és egy kicsi, nyitott gazdaság nem szigetelődhet el környezetétől, mert egyedül nem megy semmire. Legfőbb ideje, hogy a gazdaság súlyos kérdéseinek vizsgálatakor a szürrealitások, a politikai álmodozás, a voluntarista döntések világából visszatérjünk a realitásokhoz!