Emelkedő gázárak: inkább megkésett normalizáció, semmint váratlan energiaválság

Negyvenháromból tizenkilenc. Ha számszerűsíteni kellene, nagyjából ennyi az oroszok hozzájárulása a mostani európai gázhiányhoz. 2019 első nyolc hónapjának fogyasztása majdnem ugyanakkora volt, mint az idén augusztus végéig – nem mellesleg erősen árnyalva az európai zöldpolitika fellelőségét a magas gázárakat illetően.

Kínálati oldalon viszont eltűnt negyvenhárom milliárd köbméter, durván az éves európai fogyasztás tizenegy százaléka.

Az uniós belső termelés 12,5 milliárddal lett kevesebb, cseppfolyósított gázból nyolccal kevesebb érkezett és a norvégok is csökkentettek 3,5 milliárddal. Hogy ezek után az oroszok tizenkilenc milliárdja sok-e vagy kevés – döntse el mindenki saját maga.

Ami hiány a tizenkilenc milliárdon felül van, nem kellene, hogy meglepetésként hasson. A cseppfolyósított földgáznál tudvalevő volt, hogy Európa csak az asztalról lepotyogó morzsákat szedegeti össze. Ázsiában már másfél évtizede az európainál másfélszer-kétszer magasabb árakat fizetnek érte. Ha a többlet eltűnik a piacról, mint történt az idén, nekünk is meg kell adni az ázsiai árat. A belső termelés hanyatlása is évtizedes fejlemény. 2010-ben még a mostani háromszorosa, hetvennyolc milliárd köbméterrel több jött az ókontinensről. Az uniós importigény hetven százalékról kilencven százalék közelébe nőtt az elmúlt évtizedben.

E folyamatok következményeivel mindenki tisztában volt, de azok olyan valószerűtlenül sokáig nem jelentkeztek, hogy már nem is nagyon hitt bennük senki.

Így ami most történik, inkább megkésett normalizáció, semmint váratlan energiaválság.

Ehhez képest az elmúlt ötven évben bármikor gázhiány alakult ki Európában, az oroszok mentették meg a helyzetet. Az „orosz lovasság” volt az, amely az utolsó pillanatban, különösebb trombitaszó nélkül belovagolt a csatatérre és biztosította Európa számára az ázsiainál jóval olcsóbb földgázt. Az oroszok európai szállításai folyamatosan nőttek a tágan értelmezett Európa irányába. Így volt ez az elmúlt pár évben is. 2018-ban érte el a Gazprom a kétszáz milliárd köbméteres „álomhatárt” – speciel 2015-ben is csak 158,5 milliárd köbméter volt az export. Ehhez képest most a Gazprom csak áll a partvonalon túl, nem növeli a szállításokat és Vlagyimir Putyin is feltételeket támaszt a többletgázért cserébe. Ez az igazi meglepetés.

Nyilván az egész elmagyarázható a geopolitika és a nagypolitika törvényszerűségei mellett. A következő években a távol-keleti fejlesztések révén alaposan felfut az oroszok kínai exportja, Európa nem lesz egyedüli piac. Elkészült az Északi Áramlat 2 – mellesleg nem volt könnyű, több éves késést okoztak az amerikai szankciók – ergo, presztízskérdés is a folytatás, le kell játszani, itt az ideje használatba venni. Végképp nem lehet hagyni, hogy az európai szabályozás egy újabb évtizedes vitát kezdjen annak használati feltételeiről, mint történik az még mindig a 2011-ben átadott OPAL vezetékkel. És fejezzük akkor be ezt az ukrajnai tranzittörténetet is, hadd boruljanak lábaink elé a kijevi vezetők, gázunkért esedezve. Nem mellesleg, ez utóbbit európai együttműködés nélkül is el tudják érni. Európa ezen kelet-európai szegényházai aligha tudnak akárcsak pár hónapig ilyen magas importárakat fizetni. Jelen pillanatban például Moldova a hazai összterméke ötödét fordítja erre, Ukrajna csak kicsit van mögötte a sorban. Szerbia, Bulgária már nyilvánosan kért valamilyen könnyítést az oroszoktól. Mint az már többször kiderült, Európa populista, strukturálisan gyenge és alacsony energiahatékonyságú fertályán a szabadpiaci kényszereknél és gazdasági realitásoknál nincs is jobb nyomásgyakorló eszköze Moszkvának. Nem is vitatkoznék ezekkel az érvekkel.

Ugyanakkor nem frontálisan szembe menve a geopolitikai értelmezéssel, a gázipari narratíva azért jócskán árnyalja ezt a képet. A mostani gázpiaci berendezkedés ugyanis igazi európai fejlesztés. Az uniós gázpiaci reformok liberalizációstul, diverzifikációstul megvalósultak az elmúlt tizenöt évben. Leszámítva a tranzitvezetékek megépítésének kérdését, az oroszok minden vonatkozásban beletörődtek az európai feltételekbe, alkalmazkodtak azokhoz. Kihalóban vannak a hosszútávú szerződések, átálltunk az olajtermékekhez kötött árazásról a tőzsdeire, végrehajtottuk a liberalizációs csomagokat és a Gazprom jobb híján ezen feltételek mellett exportál. Az uniós versenyhatóság átbogarászta az összes orosz exportszerződést, büntetett és módosításokat rendelt el, ma elvileg nem kapjuk az orosz gázt rosszabb feltételek mellett, mint a többiek. A Gazprom, akárcsak sok más európai exportőr – nemcsak a katariak, de helyenként a norvégok vagy a hollandok is – berzenkedtek ezektől az újításoktól. Elmondták, hogy ennek hosszabb távon lehetnek kellemetlen következményei, de kényszerűen elfogadták az újításokat. Végezetül ott van az Egyesült Államok, egy szövetséges hatalom, durván növekvő exportpotenciállal – európai szemszögből semmi sem alakulhatott volna jobban.

Hogy konkrétabb legyek, másfél évtizeddel korábban egy ilyen gázpiaci helyzetben az európai fogyasztók a meglévő szerződéses rugalmassági klauzulák alapján behívtak volna még húsz-harminc milliárd köbméter orosz gázt, speciel olajindexált, tehát a mostani állapotok mellett huszonöt-harminc százalékkal alacsonyabb áron. A Gazpromnak szállítási kötelezettsége lett volna, akkor és úgy, ahogy ezt az európaiak kérik. Ezt a – persze sok vonatkozásban tökéletlen – rendszert fenn szerette volna tartani az orosz fél, de pont az európai cégek és szabályozás ragaszkodtak ahhoz, hogy azt ne csak megreformálják, hanem teljesen töröljék el. Akkor ez volt a piaci reália, a 2010-es években jócskán meg is érte a fogyasztóknak. Jelenleg a Gazpromnak ilyen szerződéses szállítási kötelezettsége nincs, a viszonylag korlátozott volumenű hosszú távú szerződéseken túlmenően

annyit szállít, amennyit akar.

A megbízhatóságra való hivatkozás számonkérhető szerződések nélkül retorikai fogás csupán.

Ha mindez nem lett volna elég, a Gazprom és az orosz kormány elég nyilvánvalóan kommunikálta, hol húzódnak a lehetőségei határai. A Gazprom első embere, Alekszej Miller kerek-perec kijelentette, nem kívánnak az európai piacon negyven százaléknál nagyobb részesedést - 2019-ben 38,4 százalék volt ez az arány. Az orosz hosszútávú energiastratégia, akárcsak a Gazpromé, kétszáz milliárd köbméter körül határozta meg a 2020-as években az európai szállítási célt. Balgaság lett volna azt gondolni, hogy az európai szirénhangokra mindent hátrahagyva, feltétel nélkül rohannak majd efölé menni. Világossá tették, hogy az európai csúcsfogyasztás már nem tervezési szempont, az új rendszerben ezt a fogyasztók nem fizetik meg. Teljesen egyértelmű, hogy az európai fogyasztók vagy az oroszok asztalára tesznek valamilyen ajánlatot, vagy megfizetik az ázsiai árakat.
Ugyanakkor sok okból kifolyólag már nem kellene önzetlen segítségre számítani a Gazpromtól. Moszkva geopolitikai napirendje, a tárgyalópartner uniós oldalon való hiánya, a politikai kapcsolatok feszült és az orosz exportkapacitások valószínűleg korlátos jellege mellett a legfőbb ok, hogy az energiapolitika területén válófélben vagyunk. Nemcsak az oroszoktól, minden szénhidrogén-exportőrtől. A 2050-ig elérendő karbonsemlegesség a gyakorlatban azt jelenti, hogy a következő bő két évtizedben lebontjuk azt, amit az elmúlt fél évszázadban felépítettünk. Mi döntöttünk így és addig volt jó dolgunk, amíg a túloldalon ezt nem vették komolyan vagy nem hittek a megvalósíthatóságában. Nem lehet elvárni, hogy Moszkva statisztáljon az európai klímapolitikához, annak ellenére európai exportkapacitásokat építsen ki és alkalmazkodjon az állandóan változó európai igényekhez. Sokkal inkább arra kell számítani, hogy ha egyszer már vége ennek a történetnek, úgyis csak a minimumot fogjuk venni függetlenül az ártól vagy a jóviszonytól. Ha a kapcsolatrendszerben nincsen „holnap”, akkor Moszkva is csak a saját hasznát fogja keresni Európában.

DEÁK ANDRÁS 

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa

(Hasonló témájú cikkeket a 168 Óra legújabb számában olvashat. Kiemelt kép: 168 Óra cover fotó 2021.10.22. Forrás: 168 Óra)