Farkast kiáltunk
Nemzeti pesszimizmusunk nem ismer határokat, mértéket. Divat keseregni az aggasztóan magas munkanélküliségi adatok vagy a GDP növekedési ütemének lassulása láttán. De vajon mihez képest menynyi az annyi? Bonifert Mária nézett a számok mögé.
Farkast kiált a juhász, mire kaszákkal, kapákkal összecsődül a fél falu. Másodszor, harmadszor is farkast kiált, de egyre kevesebben gyűlnek már össze. Amikor aztán valóban megjelenik a farkas, már nem hisznek neki, s felfalja a juhászt is, a bárányokat is.
Rengeteg bölcsesség van a népmesékben!
Mélyebbről indultak
Az elmúlt évben mást sem hallottunk, mint hogy válságban van a magyar gazdaság, a magyar társadalom. Elsősorban a nemzeti össztermék, a GDP növekedésének drámai lassulása verte ki a biztosítékot: ez nálunk 2007-ben 1,3 százalék volt, míg a környező volt szocialista országokban átlagosan 5, s a rohamosan fejlődő „bezzegországokban”, Kínában, Indiában 8-10. Csak arról feledkezünk el, hogy ezek az országok jóval mélyebbről indultak, mint mi. (A gyerek is tizenéves koráig nő ugrásszerűen, azután a növekedés lelassul, felnőttkorban pedig megáll.) Magukra valamit adó közgazdászok tudják, hogy a valódi gazdasági változások nem egy-két éves trendekben, hanem hosszabb folyamatokban mérhetők igazán. Márpedig ha a 2000 és 2007 közötti átlagos növekedést nézzük, semmivel sem maradunk el a cseh, a lengyel vagy a szlovén szinttől. Szeretjük idézni az „éllovas” finnek példáját, hát nézzük meg közelebbről: a kilencvenes évek 4,5 százalékos növekedése után 2007-ben már csak 2,8 volt, mégsem kongat senki vészharangot. Vagy: hogyan is működött a „varsói gyors”? 2006-ban expressz sebességgel, 6,1 százalékkal bővült ugyan, de az egy főre eső GDP még ma is csak az EU-átlag fele. Öszszehasonlításul: Budapesten az egy főre jutó GDP már harminc százalékkal meghaladja az uniós átlagot, de Közép-Magyarországon is felette van.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az állami kiadások (beruházások) csökkentése egyfajta soványító kúra: természetszerűleg fékezi a nemzeti össztermék bővülését. Írországban, a hasonlóan drasztikus intézkedések után, ez a növekedés majdnem mínuszba fordult, s csak egy-két év elteltével lépett újból pluszba. Súlyos műtét után a beteg sem kezd el azonnal hízni, s a műtét utáni napokban nem is ez az elsőrendű cél. A GDP egyébként is több komponensből adódik össze. Amiről kevés szó esik: az állami szférán kívüli termelés (az aszály sújtotta agrárszektort kivéve) Magyarországon dinamikusan nő. Vértes András számításai szerint ez a „magnövekedés” az elmúlt évben 3,3 százalékos volt, ami bőven meghaladja az EU-s átlagot. Ennél is lényegesebb, hogy az ipari export bővülése 15,5 százalékos volt, és a külkereskedelmi mérleg (többek között ennek is köszönhetően) először a rendszerváltozás óta többlettel zárt. Gazdaságilag tehát szó sincs válságról.
Ami a szociális gondokat illeti: kétségtelen, hogy a 2007-es év mintegy 6 százalékos reálbércsökkenést hozott. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 2000 és 2006 között kimagaslóan, csaknem 40 százalékkal emelkedtek ugyanezek a reálbérek, a legnagyobb mértékben az egész térségben! A szociális ellátási rendszer pedig Magyarországon még mindig kiugróan jó a többi környező országhoz képest. Az utóbbi években a harminc OECD-ország közül Magyarország a harmadik volt azon országok között, ahol legkevésbé nyílt ki a jövedelemolló: a Tárki adatfelvétele alapján a lakosság 13 százaléka súlyos megélhetési gondokkal küzd ugyan, de a szegények aránya nagyjából szinten maradt. A világszerte páratlanul gáláns gyes- és gyedrendszer viszont megőrizte (ha nem is reál-, de) működőképességét, és nálunk élnek a legfiatalabb nyugdíjasok Európában. A GDP nyolc százalékát költjük szociális kiadásokra, ami a térségbeli országok ráfordításának a kétszerese.
Ki figyel oda?
Szeretünk riogatni a magas munkanélküliségi adatokkal. A 9 százalék körüli országos átlag valóban magasabb az utóbbi években megszokottnál, de nem árt tudni, hogy ez nagyjából annyi, mint az európai átlag, és jóval alacsonyabb, mint például a lengyelországi, ahol ma is 12 százalék. A magyar munkanélküliség ráadásul speciális: egyszerre földrajzi és strukturális. Földrajzi, mert Budapesten csak 3 százalék a regisztrált munkanélküliek aránya, Győr-Moson-Sopron megyében 3,7, Borsod-Abaújban már 19,7, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 20,5, ami többek között a magyar lakosság átlagon aluli mobilitására utal. Strukturális, mert míg bizonyos szakmákból krónikus a hiány, másokból túlképzés van. Márpedig ez a képzési rendszerünk és a pályaválasztási felelőtlenség együttes „hozadéka”.
Való igaz, hogy az infláció is megugrott az előző évben, de ehhez a világszerte növekvő energia- és mezőgazdasági árak is hozzájárultak. Térségünkben a 8 százalékos infláció nem kirívóan magas: Csehországban 7,9, Romániában 7,3, Bulgáriában és a balti államokban 10 százaléknál is magasabb volt.
Mi, magyarok mindig is borúlátóbbak voltunk, vagyunk a többi nemzetnél. Ha erre még „ráteszünk egy lapáttal”, úgy járhatunk, mint a népmesei juhász. Ha valóban nagy lesz a baj, már nem figyel ránk senki.
