Bod Péter Ákos: Etetni kell a NER oligarcháit, ők pedig viszonzásul visszafogják a gazdasági fejlődést

– Tényleg szükség van gazdaságvédelmi akciótervre?

– A gazdaságvédelmi akcióterv egy politikai nyilatkozat, és ilyenkor mindig azt a kérdést kell feltenni, vajon mi a politikai motiváció. Akármit nézek, a családvédelmet vagy amit az akadémiai rendszerrel tettek, mindig van mögötte valami politikai akarat. Ha azt megértjük, egy kicsit könnyebb a szakmai választ megadni, mert valamilyen módon talán az is ott van valahol a háttérben. Én nem vagyok politológus, így nem tudom megmondani, hogy amikor 2019-ben a vártnál is magasabb a növekedés, a tavalyi év pedig erősebb volt, mint bárki is gondolta volna, miért beszél egyszerre két nyelven a kormányzat. Egyrészt azt mondja, hogy sosem ment ilyen jól a gazdaság, a magyar modell működik, közben meg védelemről beszél.

– És ha kivesszük a politikát?

– A képlet elég világos: az európai gazdaságoknak, bennük a kelet-közép-európai térségnek, azon belül Magyarországnak volt három-négy ragyogó éve az ismert okok miatt, mint például hogy alacsony a kamatszint, jól működnek a felvevőpiacok, viszonylag kicsik voltak az árfolyammozgások, dőlt az uniós támogatás, de ez az időszak lassan lezárul, és ilyen jó már biztosan nem lesz. Hogy jön-e krízis, azt nem tudhatjuk, ugyanis a válságnak az a jellemzője, hogy nem lehet előre tudni, mikor érkezik.

Fotó: Merész Márton

– Orbán Viktor tudja, hiszen egy éve ezzel rémisztget.

– Én inkább a növekedési ütemek lassulására számítok, ami sokakat rosszul érinthet, de az ütemesés még nem krízis. Ha erre készül egy kormányzat, az rendben van.

– De van annak hozadéka, növekedésserkentő hatása egy esetleges lassulás esetén, ha csökkentik a szociális hozzájárulási adót, a kisvállalati adót, nullaszázalékos a reklámadó, ötszázalékos a szálláshely-szolgáltatások áfája, egy picit nőnek a K+F-ráfordítások, illetve lakossági állampapírt vezetnek be? Ezek tényleg olyan lényegi intézkedések, amit gazdaságvédelemként kell kommunikálni?

– Ezek az intézkedések viszonylag kis pénzekről szólnak. Nincs olyan hatásuk, mint 2011–2012-ben, amikor olyan irdatlan mértékű improvizálás történt, ami a magyar gazdaságot megrázta, a hitelminősítésünket a bóvliszint alá vitte. Ezúttal marginális dolgokról van szó, amelyeket részben az előző években beígértek, részben pedig korrigálnak néhány aránytalanságot. Nincs velük gond. Igaz, a turizmus esetében kilóg a lóláb. Az ágazat tulajdoni szerkezetének átalakulása után, vagyis mihelyt jelentős szerepet kaptak benne a NER kedvezményezettjei, hirtelen áfát csökkentenek. A nemzetgazdasági védelemhez ennél sokkal többre lenne szükség. Figyelemre méltó, hogy a Magyar Nemzeti Bank számításai szerint nem lesz akkora a GDP-növekedés 2020-ban, nem lesz akkora állami bevétel, viszont magasabb lesz az infláció, mint a kormányzat várja, ezért erre tartalékképzéssel fel kell készülni. Több száz milliárd forintról beszél a jegybank. A számításai nem tudtak mást kihozni, mint hogy szinte kizárt, hogy az elmúlt két év tempójában nőjön a magyar gazdaság. Az MNB prognózisa közelebb áll a valósághoz, noha a kritikát udvariasan, lojálisan fogalmazza meg.

– Ha azt mondja a magyar kormány, hogy lassulás lesz a világban, akkor ha valóban fel akar készülni, milyen területeken kellene előrelátónak lennie, lépéseket tennie?

– Ha lassulás van, és arra tényleg fel akarnak készülni, akkor abba nem férnek bele olyan nagyvonalú költések, mint a látványsportok, a presztízsberuházások, az igen drága elkötelezettségek. Ezeknek a kiadásoknak egy része bicskanyitogató urizálás egy közepesen fejlett ország részéről, és összességükben egy nehezebb helyzetben óriási terhet helyeznek majd a társadalomra. A másik, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben óriási lemaradások és igazságtalanságok léteznek együtt a prosperitással. Vagyis a fejlődést mutatja, hogy minden héten átadnak valami látványos dolgot, miközben a családi pótlék hosszú évek óta nem nő, egész térségek szakadnak le egyre jobban, a gyerekszegénység újratermelődik.

– Magyarországon nincs éhező gyerek, ezt nem tudta?

– Valóban felháborodnak a kormányoldalon, ha valaki erről beszél, de ettől még van. Szóval az igazi válságstratégia nem az, hogy félretesznek kis pénzeket, meg óvatosan beszélnek a lassulásról, hanem eleve figyelembe kellett volna venni az ország jövedelemtermelő képességét, és ahhoz méretezni a kiadási oldalt. A magyar kormány a GDP 47 százalékát csoportosítja át, más államok csak 39 százalékot.

– Az sem mindegy, hogy hova csoportosítja át.

– Nagyon nem mindegy, és az sem, hogy mindez milyen formában történik. Ráadásul azért is nehéz megérteniük az embereknek, hogy mi történik, mert nem azt mondja a kormányzat, ami valóban van. A gazdasági és szociális ügyekről nehezen érthető gazdasági nyelven fogalmaz, mivel a hivatalos kommunikáció militáns fogalmakkal, a támadás, védekezés, szabadságharc szókészletével operál. Amikor stratégiai nyelven fogalmaz, tudatosan elfojtja a gazdasági és szociálpolitikai vitát. Ez a stílus sajnálatos módon a magyar politikai felsővezetés sajátossága.

– És az vajon mennyire felelős viselkedés, hogy például a beruházások területén a mesterségesen gerjesztett állami kereslettel olyan szinten avatkozott be a kormányzat, hogy a piac már alig tud működni, verseny pedig végképp nincs? Mi lesz akkor, ha egy recesszió esetén az állam visszavonul? Ahogy egyébként már el is kezdte.

– Az állami aktivizálódás nem kizárólag magyar ügy, hiszen 2008-ban világszerte csalódtak a piacgazdaságban.

– Miért?

– Mert pénzügyi csődbe vezetett a gazdasági rendszer. Akkor okkal lehetett mondani, hogy lám-lám, a piac tökéletes előrelátása, amely számos gazdasági elmélet alapja, nem működik. Emiatt a piac és az állam közötti hatalmi egyensúly 2008 után számos országban az állam oldalára billent. Ezt követően azonban „szétfejlődtek” a társadalmak. Hogy a piac nem működik jól, a centralizáció érveként találta ki az Orbán-kormány 2010-ben, majd rezsimmé fejlesztette. Most nehezebb leszólni a piacgazdasági rendet, mert a válságot követő tizedik éve tart a gazdasági növekedés a világban. De nálunk még mindig életben van a válságdiskurzus, a szabadpiac akkori tekintélyvesztését további centralizációra használják, amit Orbánék extrém szintre fejlesztettek. Mikromenedzselés folyik, az van, amit odafent kitalálnak. Ha valaki a vezetők közül azt mondja, hogy mától ez az ágazat vagy cég stratégiai fontosságú, akkor az úgy lesz. Ilyen lett a Rába, a tankönyvüzlet, de a balatoni turizmus is. Európai piacgazdasági viszonyok között az ilyen rendszer bizony abszurd, és nem tud versenyképes lenni.

– Az MNB 330 pontos versenyképességi programja szerint a rendszer működik, hiszen azt jósolják, 2020-2030-ra el lehet érni az osztrák életszínvonal 80-90 százalékát. Valóban?

– Az utolérés akkor szokott szóba kerülni, amikor rosszul mennek a dolgok. Én ezt már átéltem korábban, egy másik gazdasági-társadalmi rendszerben. A dicső jövővel vagy a dicső múlttal akkor szoktak érvelni a politikusok, amikor a jelennel valami nincs rendben. Maga az utolérési ígéret komolytalan, nincs értelme foglalkozni vele. Amúgy meg hogyan történne? Valaki megy az utcán 2029 nyarán, és azt mondja, na most nagyon úgy érzem, megváltozott az életem, mert valami azt súgja nekem, hogy ma elértem Ausztria átlag-életszínvonalának 80 százalékát? Inkább nézzük a program szakmai vonatkozásait. Miért is érezhették szükségesnek a programot? Mert bár a makrogazdasági adatok jónak tűnnek, de minden más kérdéses, ami a fenntarthatóság kategóriájába tartozik. Hogyan alakul a gazdasági növekedés később, mi lesz az uniós pénzek nélkül, működik-e a gazdaság a német autógyárak nélkül, vagy mi lesz akkor, ha további 300 ezer képzett ember más országban képzeli el a jövőjét? Óriási kérdőjelek vannak. Indokolt a jövőn gondolkozni. Az MNB azonban nem azt a hat-nyolc lényeges, ugyanakkor tartalmi vitára okot adó pontot jelölte meg, amiről tényleg beszélni kell. Felsorol minden létezőt, és mindenki válogasson belőle gusztusa szerint. Ezzel el is kerülik a markáns állásfoglalást a gazdaságpolitikai vitákban.

Fotó: Merész Márton

– És akkor mi az a hat-nyolc pont, amivel foglalkozni kellene?

– Hogy például kell-e még erőltetni az autóipart és azt a fajta függőséget, amit az újraiparosítás címszó alatt végrehajtottak. Kell-e erre a célra további állami tízmilliárdokat költeni havonta? Nem inkább a képzési struktúrát kellene-e modernizálni, szemben azzal, ami most történik? Néhány évvel ezelőtt, amikor leszállították a tankötelezettségi korhatárt, a magyar oktatási rendszert bedolgozói struktúrára állították át. Ez utóbbit egyes számú problémának tudom megnevezni. Vagy meg lehetne vizsgálni, miért nem tudnak fejlődni a magyar kis- és középvállalkozások. A keleti nyitás, aminek a célországai számukra beláthatatlan messzeségben vannak, bevált-e? A távoli autokrata rendszerek gazdaságaiba a kkv-k képtelenek bedolgozni. Vajon tényleg akkora ötlet volt a kínaiak és az oroszok kedvére tenni, vagy a világkereskedelmi újratömbösödést észlelve másfelé is kellene fordulnunk? Ezeket a témákat nálunk állami szinten kivonják a vitákból, vagy emocionális és ideológiai mázzal öntik le, hogy a Nyugattól való függetlenséget bizonyítsák. Nem tényekről, hanem világképekről és hitvitákról van szó.

– Az egyik korábbi lapszámunkban azt mondta Mellár Tamás, hogy a hazai középvállalatok próbálnak nem túl jól működni, mesterségesen visszafogják a termelésüket, hogy ne figyeljen fel rájuk a kormányzat. Egyesek attól tartanak, őket is eléri az a gyakorlat, hogy elveszik tőlük a jól működő vállalkozásukat. A bankrendszer, főleg az államiak, azzal vannak elfoglalva, hogy a NER-lovagok és üzleti körük projektjeit finanszírozzák, és mivel ezek általában kockázatos üzletek, a piaci szereplők nehezen jutnak hitelhez a nagyobb fejlesztésekhez. Sem erő, sem erőforrás, sem bátorság nincs a gazdasági szereplőkben, hogy fejlődjenek. Ön is látja ezt?

– Helytállónak gondolom ezeket a felvetéseket, és különösen a közepes cégeknek okoznak gondot. Aki sikeres, az felhívja magára egy olyan kör figyelmét, amelynek az anyagi ereje és a politikai háttere is megvan ahhoz, hogy bárkit bármikor ki tudjon szorítani az üzletéből. Annyira erősekké váltak mára ezek az érdekcsoportok, hogy tulajdonképpen már a politikai hátszél sem kell nekik. Óriási visszafogó erő ez a gazdaságban. A kisvállalkozások esetében más problémák vannak, ott inkább az a baj, hogy nem ment végbe a generációváltás a tulajdonosi körben. Az is gyakori, hogy a bizalmatlanság kultúrájában szocializált kisvállalkozók nem szívesen kooperálnak másokkal. És ami nem múlt el, sőt, romlott: a versenyszellem hiánya. Egyre többen nem a piacon akarnak érvényesülni, hanem elkezdenek körözni a politikailag meghatározó személyek körül. A nagy cégek a nagy politikusokat környékezik meg, a kicsik meg a helyi kiskirályokat. A régióban vannak sikeresebb országok nálunk, az pedig azért lehet, mert ott erősebb a verseny és erősebb a belső piac. Nagy gyengesége az elmúlt húsz évnek, hogy nem alakult ki az a lüktető, dinamikus magánpiaci kultúra, amely máshol működőképes. A megkötött nagy állami egyezségek, a nagyprojektek a politika számára fontosak, de mi, közgazdászok tudjuk, hogy ezeknek van a legkisebb gazdasági hozadékuk, és a legkevésbé erősítik a kis és közepes cégeinket.

– Cserében ezek a legdrágábbak.

– A centralizáció közép- és hosszú távon hatékonyságromboló. Vannak megbízható nemzetközi felmérések, amelyek mind azt igazolják, hogy az állam visszahúzó tényező. Amikor a kormányzat elmondja, hogy Magyarország jobban teljesít, és megveregeti a saját vállát, mindig hozzáteszem magamban, hogy Magyarország valóban jobban teljesít, de annak ellenére, amit kap az államtól. Kétségtelen, hogy a válság után sok cég talpra állt és jobban teljesít, de nem azért, mert a gazdaságpolitika a segítségére van ebben.

– Le tud hullani a lepel erről a kettős játszmáról, ami a gazdaságban történik?

– Sokunk félelme, hogy ez rendszerré csontosodott, sok befolyásos haszonélvezője van, emiatt nem nagyon várom és remélem, hogy magától meg fog változni. Magam is még keresem a választ erre a kérdésre. Azt tisztábban látni, hogy most vajon mire is készül a kormányzat. Arra biztosan, hogy kevesebb uniós pénz jön, viszont a felemelkedett, nagy étvágyú NER-kedvezményezetteket továbbra is etetni kell. Most ezen dolgoznak.