Befektetőbarátok

A 2002-es választási kampány idején jött az ötlet: ha a baloldal nyer, az új kormány új finanszírozási rendszert dolgoz ki a kultúra helyzetének javítására.

– Elsősorban a német és az osztrák modellt vettük alapul – mondja most Hiller István volt oktatási és kulturális miniszter, a taóról is rendelkező film- és előadó-művészeti törvény megalkotója.

Befektetőbarát gazdasági környezetet akartak teremteni a kultúra számára, s ezt találták a leghatékonyabbnak.

Először a filmipar mecenatúráját akarták ily módon bővíteni. A jogalkotás előkészítésébe bevonták a szakmai képviseleteket is. A filmtörvényt végül a legfontosabb szakmai fórum, a filmszakmai kerekasztal véleményezte, formálta – majd egyhangúlag jóváhagyta. A parlamenti pártok is kiegyeztek: 2003 decemberében tartózkodás és ellenszavazat nélkül átment a javaslat az Országgyűlésben.

Másfelől: a filmtörvény volt az első, amelyet a 2004-es uniós csatlakozásunk után az EU-val is egyeztetnünk kellett. Nem volt egyszerű: Brüsszel a versenytorzítás szempontjából is megvizsgál mindent. De végül jóváhagyták a jogszabályt.

Hiller szerint a tao a filmgyártásban egyértelmű sikertörténet. A magyarországi koprodukciókba fektetett összeg 2004 és 2007 között rögtön megduplázódott. Különösen jól jártak az adókedvezmény miatt a külföldi partnerek, és ezzel persze maga a filmipar is.

A szocialista kultúrtárca persze ki akarta terjeszteni a taót a kultúra más területeire is. Például a szépirodalmi mecenatúra átalakítása először zökkenőmentesnek tűnt. Az írószövetségek 2004 végén maguk jelezték: érdekelné őket is egy, a filmiparéhoz hasonló támogatási konstrukció. Csakhogy az akkori huszonhét írószervezet és hét bejegyzett írószövetség nem jutott egyezségre.

Egyes szakértőink ennek kapcsán úgy látják: a társaságiadó-jóváírás kizárólag az előadó-művészetek támogatási formája lehet, a kultúra „egyéni” területei ugyanis nem vonzzák a piaci befektetőket.

A színházak 2009 óta taózhatnak: az így szerzett bevételük két év alatt elérte a központi költségvetési támogatás 25 százalékát, ami milliárdos nagyságrend. Pedig a színházigazgatókkal sem volt egyszerű a megállapodás. Sokan közülük attól tartottak: a tao miatt lényegesen csökkennek a kiszámítható, biztos költségvetési források.

A nemzetközi gazdasági válság és a kormányváltás után be is igazolódtak ezek a félelmek. A Fidesz-kormány a válságra is hivatkozva a társaságiadó-jóváírás mértékével csökkentette a színházak közvetlen állami finanszírozását.

– Azzal, hogy a költségvetési támogatáson felüli összeget nekünk kell pótolnunk a taóból, a bevétel nem változott, ugyanakkor a pénzszerzésre fordított energia sokszorosára nőtt. Hiszen a tao-bevételek nem jönnek maguktól, komoly energiaráfordítást igényel a megszerzésük – említi Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója.

Hozzáteszi: a rendszert eredetileg főként a nagyobb, állami és önkormányzati működtetésű színházak kiegészítő támogatására alkották. Ám a „taósok” körébe viszonylag könnyű bekerülni, így ma már nagyrészt magánszínházak profitálnak a társasági adókból. A kisebb állami vagy önkormányzati színházak pedig ellehetetlenülhetnek a rendszer miatt.

Igaza van Komáromi Györgynek: a taóval szinte megszűnt az üzleti alapú szponzoráció. A cégek úgy érzik, letudták a támogatást az adójóváírással. Ráadásul mivel a tao mértéke jegyárbevételhez kötött, a színházaknak anyagi érdekük is közönségbarát előadásokat bemutatni.

Az utóbbi években amúgy megjelentek az úgynevezett tao-ügynökségek is, amelyek szintén részesednek a közpénzből. A színházak esetében legfeljebb 5-10 százalék „csorog el” az ügynökségekhez; a sportnál ez az arány elérheti a negyven százalékot.

Bodnár Zoltán, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke, a kultúrafinanszírozás szakértője arra is felhívja a figyelmet: elkerülhetetlen a tao-rendszer újragondolása.

– A tao csak nagyon szigorú társadalmi korlátok és ellenőrzések mellett fenntartható. Például nem engedném a rendszerbe azokat a cégeket, amelyekben a közvetlen vagy közvetett állami tulajdon meghaladja az ötven százalékot. Az sem tartható, hogy törvényileg jelenleg olyan mértékben korlátozták az adatmegismerés lehetőségeit, hogy nagyjából jogi kontroll nélkül áramolhatnak a sportegyesületeknek és a szövetségeknek szánt pénzek.

A kormány persze úgy érvel: a tao nem közpénz, tehát nem feltétel az átláthatóság. Pedig közpénz: eredetileg a költségvetésnek szánt adófizetői forintokról van szó.

Komáromi György is úgy látja: a tao nem visszavonható, mert mára beépült a színházi támogatási rendszerbe.

– Ma már nem tudnánk nélküle működni. Nincs más választás: a meglévő rendszert kell formálni, csiszolni, hogy a működési hiányosságokat orvosolhassuk.

Azt már mi tesszük hozzá: ehhez azonban a politikának ki kell szállnia a taóból. Hiller István is hangsúlyozza: ők annak idején azért is erőltették a szakmai egyeztetéseket, mert nem akarták, hogy a pillanatnyi politikai akarat határozza meg a tao-támogatottak körét. Ahogy mára ez lett a valóság.